2.évad

Sziasztok!
Elkezdtem megírni előre pár részt. Mit szólnátok egy második évadhoz?
Kérlek írjátok meg!
Mindent köszönök, sziasztok!
Dasie

Huszadik könny

River flows in you

Darcy

Csak erő kell mindenhez. Kitartás, akarat. Így kaphatod meg mindazt, amire vágysz. Így kaphattam vissza kettőnket és az életemet. Mindig azt kértem hogy velem maradj, bíztam az esőcseppekben, bíztam az életben, bíztam a sötétben is. Kerestem magamat, de nem láttam sehol. Ha belenéztem a tükörbe csak a sötétséget láttam. Mindez kívülről történt és én nem észleltem belőle semmit. Úgy láthattak az emberek mintha egy üres ember járkálna az utcákon, aki próbálja átvészelni a mindennapokat, igyekszik túljutni az életen, de legfőképp önmagán. Sok mindenről szólt az én történetem és nem tudom hogy kinek mit jelentett. Bennem elindított egy utat, amelyet követnem kell ahhoz, hogy az álmaimat megválthassam és teljes, normális, boldog életet éljek, azzal aki igazán szeret. Mindez, nemkönnyű, leírva tűnik annak. De a pillanat, a lélegzet, a lét ennél sokkal nehezebb. 

Sokszor töprengek azon, hogy mi lett veled. Belegondoltam hogy ugyan milyenek lettünk volna együtt. Több volt bennünk, csak a szívem robbant szét a pillanatban. Már semmi nem éltet, már semmi nem hoz lázba. Azon gondolkodom hogy vajon hol vagy most. Kivel, mit csinálsz és miért engedted meg, hogy elejtsem a kezed. Pedig én itt vagyok, kereslek a percemben, a levegőmben, de nem talállak. Azt hittem te és én ennél többek vagyunk. De minden az én hibám. Tudom hogy feladtad és nem kellek már. De ez akkor is fáj és nem kapok levegőt, Mert azt akarom hogy fájjon, mégis édes ízét érezzem a boldogságnak és bemutassak a nagybetűs életnek. Én küzdeni akarok, minden rossz emléket elveszíteni és tisztalappal indítani, mert borzasztó így feküdni a homályban. Én téged akartalak, belül küzdeni akarok és még most is azt teszem. Miért nem hallod? 

Mindenhol követni akarlak, ahol vagy én ... csak mondj valamit. Miért nem mondasz semmit?

Én annyira büszke vagyok rád, fogom a kezed és semmi nem törheti meg a pillanatot. Azt hiszem minden összekavarodott.  Én is és te is. Minden és mindenki. Miért nem érti meg senki azt, hogy élnie kell az életét, levegőt venni, túljutni dolgokon és sokszor, amikor csak lehet új és tiszta lappal indítani?

De miért fáj ennyire a magány, ami belülről marcangol és nem tudok vele mit kezdeni? Pedig akarok, széttépném a mellkasomat is, cafatokra szaggatnám a  bőröm, csak hogy kikerüljön ez belőlem. Ez az érzés amely a földig tipor, mert nem bírom tovább és elegem van a gondolataimból. Zayn...ments meg. 

Vannak álmaink, történeteink és vannak gondolataink is, amivel együtt kell élnünk. Nem tudjuk csak úgy eldobni magunktól, mert csak úgy tudunk létezni. Viszont muszáj a feszültséget kirekesztenünk a létünkből. Sokak számára ez egyszerű. Sportolnak, táncolnak, írnak, énekelnek, festenek, fényképeznek, nevetnek. Vagy ha a rossz oldalát nézzük az éremnek, akkor isznak, drogoznak, majd öngyilkosak lesznek. 

Bennem ez máshogy van, mert a lelkem felszínén, mélyen rekedt a fájdalom és feszültség. Nem tudom és tudtam hogyan is adhatnám magamból ki. A gyerekkorom óta, a betegségemmel együtt csak nőtt és nőtt bennem. Túl sok volt, elég. Egyszer mindenki besokall, de más tünetekkel. 

Elmesélem a történetem, hogy te is megérts mindent, mert tudom, most csak bámulod a képernyőt, visszaemlékezel a pillanataimra, arra honnan indultam és mivé lettem. Nem érted? Nem értetted? Hidd el, én sem. De maradj kérlek, csak te maradj. 

Köszönöm. Beteg lettem, fájt hosszú idő óta valami fájt és nem bírtam. Gyerekként másképp fogta fel az ember, de az hogy nem úszhattam, minden álmomat szétrombolta. Egy tolószékes ember lettem, béna lábakkal, szervekkel és rossz immunrendszerrel. De nem tehetettem ellene semmit. Mindenki álomvilágba ringatta magát, hogy majd egyszer meggyógyulok. De a napok csak múltak, én pedig még mindig az ablakom előtt ültem, bámultam a külvilágot, amely élt - ellenben velem - szabad volt, színes, tündöklő. Míg én sorvadt, kínzott és gyötrelmes. Minden kislány életében eljön a nap amikor belép az iskola kapuján, örömujjongásban tör ki, cipeli a hátán a nehéz táskát, copfja körülöleli arcát és csak nevet, nevet és nevet. Boldog, szikrázó tünemény. Ez élteti a világot, ez tartja egyben a lelkeket, a virágokat, a szívet, a hitet. Az univerzumot. Tőlem elvették a világot, elvették mindazt, ami fontos lett volna. És nem hibáztathattam érte senkit, mert nem tudtam kit. Később, érettebb fejjel rá kellett jönnöm, hogy mindennek én vagyok és voltam az okozója. Nem állítom hogy én tettem magam beteggé, Az én lelkem és testem sérült, nekem kellett volna megoldást találnom rá. 

Évek teltek el fájdalommal, kínnal és homállyal. Annyi, de annyi minden történt velem, annyi fájdalom járt át és annyi lét veszett oda a semmibe. De nem tehetek semmit, mert ezt kaptam az élettől, ez lettem én és nem volt és nem is lesz beleszólásom abba, hogy mit kapok, mit oszt nekem a sors. 

Lefuthatom a maratont, festhetek képeket, énekelhetek, tanulhatok - akkor sem kapom vissza az életem, amit tőlem 6 évesen elvettek. Itt ülök és írok. Megosztom veletek mindazt, ami velem történt és nem értetek semmit, nem éreztek semmit, miközben már zokogva sír a lelkem. Nem vagyok öreg, sem idős. Nem vagyok okos, sem művész. Semmi nem vagyok, csak egy lány, aki igyekszik, de senki nem veszi észre. 

Elmúltak az évek, a fájdalom enyhült, és talán volt reményem és már volt HELYEM a világban. De elszigetelődtem, bezárkóztam és... talán még most sem tudom mikor fogok igazán kinyílni. 

Tanultam, beletemetkeztem a könyvekbe, elképzeltem magamnak egy álomvilágot, amiben minden szép és jó. Amiben kívántam hogy az emberek ne tudják ki vagyok, a múltam. Ne emlékezzenek a beteg lányra. Én csak szerettem volna megkapni azt a tisztalapot. 

És lett egy csodám, egy hihetetlen szép isteni jelenésem. Ő remény volt a megmentésemre. Minden volt amit kívántam. Zayn ott volt és szeretett. 

A pillanataink, érintéseink - mind-mind egy nagyon rövid szál volt, amelyre mindig is emlékezni fogok. Szerintem eddig minden tiszta volt mindenkinek, de a rejtekhelyünkön kezdődtek a gondjaim, a látomásaim, a démonjaim. Azt hittem valami magával ragad, hogy Zayn nem is létezik én pedig egy másik univerziumban vagyok. Nem jöttem rá, hogy haldoklom és csak egy apró szegély tartott vissza attól, hogy örökre búcsút mondjak az életemnek, a létemnek, a jövőmnek, a szerelmemnek. 

Még azzal is tisztában voltam hogy nekem nem adatott több. Ennyi,kész, vége. Minden meghalt. A levegő, az érzés, a sóhaj, a hang, az érintés, érzék és a remény. Sötétség lett a legjobb barátom. Mégis kitud ebből kiszabadulni, kitudja magát ebből kitépni? Én akartam. Ellenálhatatlanul hittem. A szívemben, a lélegzetvételemben és legvégsősoron a fájdalomban. Mert kellett a fájdalom és még most is kell. Ezzel létezem. Újra.

És most itt vagyunk. Olvasod a soraimat, valószínűleg csak rázod a fejed hogy miről is hablatyolok össze-vissza. Azt hiszed megőrültem és minden hülyeséget kitaláltam. Tudod, ezt rád bízom,mert helyetted nem tudom megítélni mi is ez. Mert te is egyedi vagy, különleges, önálló léttel és gondolattal. Lehet hogy most itt hagysz és nem jössz vissza soha többé. Elmenekülsz és nem nézel vissza. Erős vagy, én azt mondom, mert minden egyes lépés haladás a cél felé. Most itt tartok. Szeretnéd tudni,mi vár rám? Hát én is. De csak azt ígérhetem, hogy amíg Zayn a kezemet fogja és esténként a fülembe súgja a földhöz ragadott szavamat, addig ott leszek benned és létezni fogok. Mert én leszek a Te reményed és könnyed.

Hát sziasztok!
Nagyon köszönöm azoknak akik még itt vannak velem és elolvasták ezt a fejezetet. Végül ez nem az utolsó lett, mert még jövök nektek eggyel. Nem tudom mikor és nem is ígérek semmit. De sok mindenre választ adtam ezzel a résszel. R

Tizenkilencedik könny

Song: Old Money

Darcy

Hallom hogy elakad a lélegzete, majd gyorsan kezd el lélegezni.Nagy puffanást hallok és csak remélni merem hogy nem történt semmi baja. A hangja újra átjárja minden porcikám és végre érzem hogy élek. Mióta is? Annyi kérdés van bennem, hogy mi történt valójában még én ezt az egészet álmodtam. Kétely az is, hogy egyáltalán ebből bármi is megtörtént-e. Mint mindig, itt vannak a kérdések, amelyekre nincs válaszom. Az üresség, mégis a remény szikrája ott pattog a levegőben. Bennem. 

- Zayn, jól vagy? Itt vagy még? - kérdezem a telefont a kezemben tartva, miközben felülök az ágyon. A durva takaró a földre esik, a lábam fedetlenül marad és a lágy szellő hideg fuvallatként ért. De ott voltam és valójában éreztem. Minden érintést, tapintást. a levegőt.

- Igen, minden rendben. Úristen... hallom a hangod. Hallom a hangod, kicsim. - nevetett fel boldogan. - Nem tudod mióta várok erre. - ruhák suhogását hallottam, majd egy kis puffanást és ajtócsapódást, kulcsok zörgését.

- Mégis most mit csinálsz Zayn? - kérdeztem, mert a hangokból ítélve valamire készült az éjszaka kellős közepén. 

- Mit csinálnék? Megyek hozzád. - hallottam az autó bőgését, majd az erőt, amely hajtotta.

- Ide akarsz jönni? Most? Biztos rémesen festek. - próbáltam felállni hogy keressek egy tükröt és megnézzem mennyire festek cudarul. 3 hónap kóma után, nem vártam csodákat az állapotom felől. 

- Ez még tőled is túl sekélyesen hangzott, ugye tudod? Nem a érdekel hogy hogyan nézel ki. Végre felkeltél és csak ez számít. De most leteszem hogy ne okozzak balesetet és melletted kössek ki az ágyban. - nevetett az utolsó kijelentésén.
- Ez még viccnek is rossz Malik! - köszönés nélkül letettem, mert a kezem annyira remegett, hogy már nem tudtam tartani. Azt hiszem időbe fog telni, míg az összes erőmet visszaszerzem. Olyan kilátástalannak éreztem a jövőmet. Azt sem tudtam kivagyok igazából. Mi a valós vagy kitalált? Hol az életem? Mégis mi történik?
Elgondolkodó azt hiszem hogy mit is kapunk az élettől. A sorsunkat ki határozza meg? Ki dönti el, hogy mikor és mit kell megélnünk? Ki akarja mindazt, hogy boldogok legyünk vagy éppen szomorúak? Miért gazdag az emberiség egy része vagy miért halnak éhen nap mint nap több ezren. Minden válasz bennünk van, csak rá kell jönnünk. Az én életem is épp olyan rejtély most számomra, mint másnap a jövő vagy a holnap. Én sem tudom mi lesz, vagy egyáltalán mi volt. Örülhetek annak, hogy élek. De megmondja valaki ki is vagyok én? Vagy majd idővel megismerem önmagam? Szeretném. Az életemet akarom élni valaki olyan mellett aki fogja a kezem, aki szeret és odaadó velem. Csak maradjon velem. Meg kell találnom a szívemet értem és Zaynért. Emlékeznem kell a napokra, melyeket tőle kaptam, amelyek helyett én teljesen mást képzeltem el. Fel kell építenem egy új világot értünk, a családomért, a jövőmért. De kimondja meg hol kezdjem? Vajon léteznek angyalok, akik elhozzák nekem a megvilágosodást, dicsfényt? Igaz az oly sok monda, történet, könyv amelyek erről szólnak, vagy azok is úgy születtek mint az én képzeletem? Bárcsak okosabb lennék, és tudnék magamnak erre válaszolni. És nem egy rongynak érezni magam, amivel csak a padlót lehet feltörölni.

Sűrű gondolataim között elnyomott a nehézkes álom és fehér köd szállt a kérdéseimre. A mellkasom gyengén emelkedett föl-le, de éreztem hogy élek és én vagyok. Kételyek nélkül. Egy kéz finoman cirógatta a csővel ellátott kezemet, mégis ez volt a legmegnyugtatóbb dolog a világon, amelyet valaha éreztem. Biztonságban voltam, nem féltem és egy utolsó mély levegővel megnyugodtam. Majd kinyitottam a szemem és belenéztem a saját lelkembe. Elpirultam és megejtettem egy halvány mosolyt.
- Szia! - nézett rám lágyan és lassan közelebb jött, majd a kezébe fogta az arcomat. -Istenem, el sem hiszem hogy a kezemben tartom az arcodat. - döntötte a homlokát az enyémnek. -Hihetetlen! -könnyeim ekkor már záporoztak szavaitól, melyeket lágyan csókolt le forró ajkaival. Ezzel magában tart belőlem egy részt, a lelkem egy darabját. Szeretem és mindig is szerettem őt, ebben biztos vagyok, attól eltekintve hogy nem ismerem a történetünket. De egyszer azt is szeretném megtudni, mert biztos vagyok benne hogy nem az az igazi, amire én emlékszem. De ebben nem lehetek biztos.
- Nagyon szeretlek! - suttogta ajkaimra és csókolt meg lágyan, óvatosan mintha porcelánból lennék. Kettőnk összeolvadása olyan volt, mintha két lélek újra találkozott volna és újra egynek éreznék magukat. Összeforrtunk, azt sem tudtuk hogy válunk majd valaha szét. Mindig emlékezni akartam az ilyen boldog pillanatokra, melyek megtörténtek velünk. Álmaimban mindig örökre ő lesz és szívemben őt fogom őrizni egy bérbe adott helyen. Mert ahol ő lesz ott leszek én is, de ő bennem él és marad. Mert csak az ő lelkével tudok élni. Ő éltet és ad erőt számomra. Ez a csók többet jelentett minden tettnél és minden elejtett szónál. Benne van az én fényem, amely csak akkor világít ha együtt vagyunk. Az öröklétben, elválaszthatatlanok.
- Én is nagyon szeretlek! - motyogtam a csókunkba, miközben könnyeim potyogtak és keveredtek össze az érintéseinkkel. A bőre érzése a bőrömön mindennél jobban kellett, mint a sivatagban a víz, vagy mint anyának a gyermek. Szükségem volt rá, akartam. A rabjává akartam válni és soha, de soha el nem engedni. Féltem, ha kiengedem a kezeim közül, akkor elveszítem örökre, és a szerelmem sem lenne elég hogy visszakapjam.
- A szívem a tiéd és miattad vagyok egész Darc, végre kapok levegőt 3 hónap után! - csókolta meg a homlokomat, majd az orromat is. A hajamat lágyan kisimította az arcomból és magához húzott egy forró ölelésbe, mégis vigyázva rám. Én pedig felkuncogtam, mert olyan igaziak voltunk és végre annak is éreztem mindent.
- Imádom ezt a hangot, de mi az, ami nevetésre késztet? - simogatta a karomat fel-le tetovált karjaival.
- Érzem hogy élek és itt vagyok. Veled. - húztam közelebb magamhoz úgy, hogy már ő is az ágyon ült, én pedig lassan az ölébe másztam.
- El sem tudod képzelni milyen nehéz volt abban a tudatban élni, hogy lehet hogy soha nem tarthatlak már így a karjaimban. Nem hittem hogy bárki is pótolhat. Féltem ha nem látom az arcod elveszek. De most érzem hogy jobban szeretlek mint azelőtt. Megpróbáltam nélküled, de csak összetörtem magam és rosszabb volt. Hiányoztál és szükségem van rád. Most már maradj velem! - a mellkasára hajtottam a fejem, hallottam szapora szívdobbanását, amely egyre jobban csillapult. Felvettük egymás ritmusát, együtt vettünk levegőt. Ő az én csillagom, amely mindig fent ragyog az égen és erőt ad, hogy én visszatérjek a földre. Semmi nem változhat, amíg kitartunk egymás mellett.

Órákig feküdtünk így, volt amikor el is szundikáltunk közben, de Zayn olyan kimerültnek tűnt hogy nem mertem már felébreszteni. Átölelte a derekamat és a vállamra hajtotta a fejét. Belepuszilt a nyakamba, majd elégedett felsóhajtott és édesen elaludt, a karjaimban, azon a pici kórházi ágyon. Nem bántam. Nyugodt voltam. Nem hagyott egyedül, nem adta fel a reményt értem. Én sem tettem volna másképp. Ő volt a mindenem. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam le én is a fejem és aludtam el, az álmok csendes óceánján, békésen, az én királyfimmal.

- Ezt nem hiszem el! RÖGTÖN kelljen fel fiatalember, amíg nem hívom a biztonságiakat! - hallottam meg egy nagyon mérges hangot, amire Zayn is fészkelődni kezdett, majd álmos tekintetét rám emelte. Én halvány mosollyal az ágyunk előtt álló nővérre mutogattam. Megdörzsölte a szemeit és csak motyogott valami elnézést félét és ki is kelt az ágyamból.
- Ez elfogadhatatlan. Mégis hogy képzelte hogy befekszik egy beteg ember mellé és majd összeroppantja a bordáit. Ez egy kórház az istenért, nem egy hotel! - a dühös nővérke csak mondta a magáét, miközben átkötött nekem egy másik infúziót és kivette az orromból az oxigén csövet, amelyet eddig észre sem vettem.
- Meg is fulladhatott volna, vagy bármi maradandó kárt okozhatott volna! Képes ezt felfogni? - tette fel a kemény kérdést Zayn-nek, akire rá sem nézett.
- Igen asszonyom, elnézést kérek. - sütötte le a szemét elszégyellve magát, én meg alig bírtam ki nevetés nélkül. Valószínűleg ezt ő is láthatta rajtam, mivel kacsintott egyet.
- Maga meg ne mosolyogjon, inkább válaszoljon a kérdéseimre, amiket felteszek. - vette fel a kórlapomat, az ágy végéből. - Mikor tért magához?
- Az éjjel, de pontos időt nem tudok mondani. Talán éjfél is elmúlt már, amikor magamhoz tértem. - adtam az igaz választ.
- És hogy érezte magát? Volt hányás, hányinger, szédülés vagy bármilyen rohama? - körmölt folyamatosan.
- Nem, semmi ilyen nem történt. Teljesen jól érzem magam azóta is.
- Rendben. A fiú hogy kerül ide? - szegezte nekem a kérdést.
- Felhívtam, amikor magamhoz tértem. Ő volt az első aki az szembe jutott. - felelem lágyan.
- A nővérpultot azonnal hívnia kellett volna. Ha önnek nem is, a fiatalúrnak mindenképpen meg kellett volna tennie. Bármi történhetett volna magával. Az sem kizárt hogy komplikációk léphettek volna fel. - fújtatott dühösen és igazította meg a szemüvegét, miközben a kezével hadonászott.
Zayn-el egyszerre mormoltunk valami választ, de mind a ketten somolyogtunk magunkban.
- Egyenlőre ennyi. Rögtön értesítem a szüleit, mert gondolom az sem történt meg eddig. - vágta hozzám gúnyosan, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Én figyeltem tágra nyílt szemekkel utána, de nem tudtam hova rakni. Majd megráztam a fejem és Zayn-re néztem.
- Most jön még csak a neheze. - hajoltam oda hozzá és megcsókoltam. Bármi is álljon előttünk, ő itt van, velem és szeret. Más nem számít.

Sziasztok!

Sok kihagyás után, felkerült a 19.rész, amely az utolsó előttiként debütált. Lesznek persze plusz részek és a következő egy kicsit hosszabb lesz, hogy mindent értsetek. De nem akarom jobban húzni. Nincs rá időm, és azt gondolom nem érné meg elrontani ezt a történetet. Remélem még az utolsókban is velem tartotok és ezzel a történettel.

Mindenkinek kellemes nyarat, jó pihenést és minden jót kívánok a legjobb olvasóknak a világon

Pusi

Dasie

Tizennyolcadik könny

Sziasztok!

Megjöttem a következővel! Elérkeztünk idáig is és reménykedem abban, hogy tetszeni fog nektek! Most sok kérdésetekre választ fogtok véleményem szerint kapni! Nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat! Köszönöm a kitartásotokat! Csodásak vagytok!

Írjátok meg hogy tetszett kérlek titeket és hogy folytassam-e? Minden jót!

Song: STAY WITH ME

DARCY

Csak egy kézfejet láttam, melyen egy kis kereszt feküdt, majd fentebb a karján további tetkók sorakoztak, ahogyan egyre fentebb haladtam a szememmel. Elfelejtettem mindent és mindenkit. Smaragdzöld szemei rám villantak, majd gyorsan felkapta a telefonomat és felém nyújtotta. Lassan felálltam, de lábaim remegtek és alig tudtam megtartani magam. A bőröm libabőrös lett, a tarkómon megjelentek apró izzadság cseppek. Szó szerint beindult a radarom, hogy egy különleges emberrel állok szemben, akitől jobb lenne távol tartanom magamat. Szemeim ködösek lettek, de távolról sem a sírás kerülgetett. Elkezdtem szédülni és megtántorodtam.

Ő közelebb lépett és a karom után akart nyúlni, mire hátraléptem egyet, de megbotlottam valamiben és elestem. 

Forgott körülöttem a világ, a fejem sajgott, és amikor felnéztem csak Zaynt láttam. Gyengén megragadta a könyökömet és felhúzott magához. Mélyet sóhajtottam és körülnéztem. De már nem volt ott senki csak mi ketten. Az utcán egy-egy autó elhaladt, de azonkívül csend vett körül minket. Felzaklatott a dolog, és féltem attól hogy kezdek megőrülni. Mégis mi a bajom? A könnyeim elkezdtek potyogni, kezemet arcom elé temettem és lerogytam a földre. Minél mélyebbre süllyedtem, annál jobban éreztem hogy eltűnök és magamra maradok. 

A szívem őrült vágtája lüktet a mellkasomban. Nem tudom hogy és hol folytassam, kivel és miért. Minden kérdés és nincs egy válasz sem. Miért ilyen nehéz ez az egész élet? Miért vagyunk mi? Miért játszunk egy körkörös játékot mindig? Istenem, miért harcolunk állandóan magunkkal, másokkal, a lelkünkkel? Miért fáj ennyire hogy létezem és nehéz levegőt vennem?

Felnevettem kínomban és a húsomba martam. Így is egyedül vagyok, nincs mellettem senki. Csakis magamra számíthatok. Mindig is így volt, van és lesz is. A kezemet magam mellé tettem és elkezdtem kaparni a földet. A körmeim felszakadtak, véresek voltak, de én nem álltam le. Éreztem hogy fájt, de egyben hálás is voltam, mert ÉREZTEM hogy még élek és nem tűntem el. Még itt vagyok. Még élek és megtörtem. De általában tudom magam tartani. Mert én igenis erős vagyok, aki küzdött, kitartott és nem szabad feladnia. Egy életet kaptam vissza, melyet soha nem engedhetek el a kezemből. Egy eső csepp hullik a kezemre, majd azt követi száz meg száz társa. Lassan egy könnycsepp gördül ki a szememből. Egy könnycsepp, amely mindent megváltoztat. Egy könnycsepp, amely elenged engem, a lelkemet, a fájdalmat. Egy könnycsepp, amely mindent magának akart, megtartott és mindent vitt magával. Egy csepp a lényem. Egy csepp én. One Drop Tear.

Felhúzom a lábaimat, kezemmel átölelem, majd lassan Zaynre nézek, aki mindezt a szenvedést végig nézte és most könyörögve, tehetetlenül figyel rám. Nincsenek szavak, nincsenek tettek. Csak mi vagyunk. A tekintetünk. Átadtam magam, félek, rettegek, remegek. Csak könyörögni tudok.

-Kérlek, maradj velem! - suttogom felé, bár fogalmam sincs, hogy hallja-e vagy sem. De ez az utolsó szavam hozzá, mert a következő pillanatban körülvesz a sötétség, és behív az ajtaján. A lelkem már nem az enyém. Én már nem vagyok magamé. Elvesztem. Már csak egy könnycsepp vagyok az arcomon, mely legördül és a semmibe vész. Nincs értelmem, nincs miért-em. Nincs semmim. De... Te... csak maradj velem. 

Az ő érintése elég, hogy elvigye a fájdalmamat. Rendben leszek, ha nem hagy elmenni, nem hagyja hogy elragadjanak. 

-Csak kérlek ne engedj el. Neked adom a szívemet, neked adom a lelkemet, neked adom mindenemet. Csillagok vagyunk, melyeknek ragyogniuk kell az éjszaka égboltján. Képekről kell visszanéznünk a szeretteinkre. Nekünk együtt kell maradnunk és magunk köré építenünk a világunkat. Csak kérlek ments meg, mert a szívem nem bírja a  küzdelmet. 

Kinyúlok érted, de Te nem vagy ott. Elengedtél. 

Egy utolsó sóhaj. 

Egy utolsó lélegzet.

Egy utolsó dobbanás.

Egy utolsó megkönnyebülés.

SZERETLEK. Egy szó, amelyben megtudok kapaszkodni és visszahoz.

Kinyitom a szemeimet és valami rikító fehér vesz körül mindenhol. Egy hatalmas fehér ágyon fekszem, a hátérben hallom az ismerős csipogást. Tagjaim elgémberedtek, fájnak, sajognak. Szívem lágyan, talán túl lassan is küzd a véremmel, a lelkemért. Beszívok egy mély levegőt és egy halvány mosoly jelenik meg az arcom tövében. Élek és újra itt vagyok. Megmentettél Zayn, velem maradtál. Nem tudom hol vagy. Merre vagy. Azt sem tudom mennyi idő telt el. Azt sem tudom hogy szeretsz-e még. De én itt vagyok. Kész vagyok rád. Kész vagyok ránk. Kész vagyok köréd építenem a világomat. 

ZAYN

Egy rekedtes sóhaj szakad fel belőlem. Szemeim égnek az órák óta tartó munkától, lassan berekedek és a szervezetem sem bírja már sokáig. Lehajtom a laptopom tetejét és félrerakom az asztalon, melyen pár koszos pohár, tányérok, üres kajás dobozok, a telefonom és a szemüvegem fekszik. Ránézek az órára, és rájövök hogy lassan hajnalodik. Megint túlságosan beletemetkeztem a bánatba, a figyelem elterelésbe. Ugyanúgy mint az elmúlt 3 hónapban. Nem tudok arra gondolni hogy könyörgött nekem. Ahogy rekedtes, mély sóhaj tört fel a torkából és utána elment. Itt hagyott engem, a karjaimban halt meg. Elernyedt a teste, de egy félóra múlva halkan küszködött, kapkodott a levegőért. De ez nem ő volt.Nem láttam a könyörgést, a szikrákat a szemében. A menekülést, a kínt és a fájdalmat, amely felemésztette őt. Nekem is fájt, én is éreztem. A kötelék amely köztünk volt, éreztem hogy elszakad. Már nem tartoztunk össze. De csak azért nem, mert elment a sötétséggel. Mert én hagytam elmenni és nem küzdöttem érte.  Nem voltam elég erős. Nem akartam tudni milyen nélküle, mert belegondolni is rossz volt, de most ahogyan átélem, még rosszabb. Sokáig őrjöngtem, kutattam hogy az orvosok mivel tudnák megmenteni, de a mai napig nem találtam semmit. A kómának rengetek fajtája van. És mindennek más az oka. Az ő esetében teljesen más, hiszen a múltjában van egy betegség, amelyre lehet mindezt fogni. Mindenképp jelentkezniük kellett volna a jeleknek hogy nincs jól. Sokat gondolkodtam az együtt töltött időn és rájöttem, hogy igenis voltak. A szemén sokszor látszott hogy kínlódik, küzd valamivel. Az orvosok megvannak győződve arról is, hogy hallucinációi voltak. Ebben nem vagyok biztos, de nem kételkedem az orvosok szavaiban. Lassan 2 hónapja, hogy átszállították egy szanatóriumba, ahol csak arra várnak hogy felkeljen. De napról-napra kevesebb az esély. Az életfunkciói csökkennek. De én nem adom fel. Muszáj kitartanom és hinnem, mert könyörgött nekem. 

A kezeimbe hajtom a fejem és pár pillanattal később már rázkódom a gyötrelmes zokogástól. Nem engedhetem el. Nem lehet ez a mi történetünk vége. Azóta is esőcseppek hullanak mindenhonnan. Mi összetartozunk. 

"Próbálok az emlékedbe, egy képbe kapaszkodni, amely bennem is az életet és a kitartást tartja. Nem tudom mi lesz, vagy hol vagy most az álmok vagy a tudatlanság birodalmában, de Darc, SZERETLEK. Kérlek, gyere vissza hozzám."

Tudatlan fohászom, melyet már kívülről fújok és mindennap éjjel-nappal elhajtok érted már lassan egy önálló gondolattá, szóvá forrja ki magát. De megteszem, mindaddig, amíg fel nem kell. Ő a mindenem és ez összetör engem is. Elment, nem maradt velem, pedig én odaadtam volna mindenem. Igyekszem, reménykedem mindennap. De nehéz. Nagyon, nagyon nehéz. Írtam egy dalt. Kettőnkről szól. A könyörgésünkről, a küzdésünkről. A szerelmünkről. Szívemből szól. 

Kérlek, csak halld meg!

Kérlek, maradj velem!

Ne hagyj el!

Itt vagyok, várok rád!

Elveszem a kezeimet az arcom elől. Borostás vagyok, de nem érdekel. Csak egy ágyra vágyom, hogy végre megszabaduljak a gondolataimtól. Felállok, elrámolok mindent az asztalról. Kidobom a szemetet, kikapcsolom a laptopot, a poharakat a konyhába viszem. Lekapcsolom magam után a villanyt, majd a telefonommal a kezemben, elindulok az emeletre. 

Alig hogy fölérek, hátraugrom, majdnem leesek a lépcsőn, mert a telefonom felüvölt. Elkáromkodom magam, majd lepillantok a készülékre. Egy privát szám. Elhúzom a szám, de felveszem, mert lehet hogy fontos lehet és valakinek szüksége van rám. 

De nem is gondolnék arra, hogy egy gyönyörű hang szól bele:

- Itt vagyok!

Puszi

Dasie

Tizenhetedik könny-Hírek

DARCY

A békés álom, amelybe elmerültem Zayn csodás hangját hallgatva, egyszerre vége szakadt, és nem tudtam hol is lebegek pontosan. A szemem csukva maradt, és mintha a szemhéjaimat leragasztották volna, nem mozdíthattam. A bőrömön érzett kellemes, lágy meleg hirtelen alábbhagyott és mint egy csúszó jég, kezdte befedni a pólusaimat. Nem tudtam hol vagyok és mit csinálhatok. Azt sem vettem észre, hogy ez az ép testem, vagy csak lelkem egy darabja, amelyet hoztam magammal. Lehet hogy ez is csak az álom része? De ezt gyorsan elvetettem. Ez annál több volt. Az álmok olyanok, amelyek nem igazán tudunk kézzel megfogni, de sokszor nem is emlékszünk rá miután felébredtünk. Persze, ezen is tudunk változtatni úgy, ha éppen a felkelés pillanatában elkezdünk körmölni és leírjuk mindazt, amely a szemünk mögött játszódott nyugodt óráink alatt. De itt, ha belemartam a karomba éreztem az utána levő fájdalmat. Ha végig húztam a körmeimet az arcomon, az érintéseim nyomot hagytak rajtuk. Éreztem, mindent túlságosan is intenzíven éreztem. Még a szívem dobogását is, amely egyre csak gyorsult és gyorsult ahogyan próbáltam küzdeni azért, hogy kinyithassam a szemeimet. Megakartam szabadulni ettől a bezártság érzetétől. Mintha fogva tartanának a saját testemben, de nem értettem miért. De mostanában semmit nem értettem. A következő pillanatban felüvöltöttem és elkezdtem rángatózni, majd egy mély levegő vételével, az autóban találtam magam, újra egy nyitott szemmel és egy rám meredő hitetlen és félelmetes szempárral. Nyeltem egyet és fogalmam nem volt arról mit is tehetnék vagy mondhatnék. Vajon most elfog tőlem futni és itt hagy? Félni fog tőlem, vagy csak nem hisz a szemének és a fáradságra fogja? Csak ebben tudtam hinni. De a kérdéseire hogyan tudtam volna válaszokat találni, ha én magam sem értettem semmit?
A nyakán kidülett egy ér és -gondolom- az idegtől gyorsan lüktetett. Én gyorsabban kezdtem venni a levegőt és kínlódtam azokkal az érzésekkel, amelyek megint kezdtek volna magukkal sodorni, de most meglepően ellentudtam állni és itt maradtam. A testemben, de a szememmel mindent élesebbnek láttam. Sokkal elevenebbnek, igazibbnak, valóságosabbnak. A levegőt nem csak átlátszónak véltem, hanem észrevettem az apró molekulákat, a bennük izgő-mozgó atomokat. Mindent láttam, már semmi sem maradhatott előttem titoknak. Mert hittem. Ez volt az életem, a rendeltetésem. Hogy higgyek a valóságban. És tessék, megkaptam. Nem tudtam hogy ezután mi lesz, mi fog következni. Abban sem voltam biztos hogy most ez az a valóság, a lét amelyben eddig éltem és visszatérhet az én mesém is oda,ahonnan elkezdődött. Nagyon reméltem, mert még a felénél sem tartottam drága olvasóm. Annyi mesélni valóm lenne még. Minden egyes szót, pillanatot, lüktetést átszeretnék adni mindenkinek hogy tudja, ez az a világ amiben élünk és nem minden csupa pompa és ragyogás. De talán sikerül? Vagy kudarcot vallok? Nem tudom. De előtte még szembe kell néznem azzal, aki sokat jelent nekem, és talán én is jelentek neki valamit. Csakis ebben tudtam reménykedni.
Vettem egy mély levegőt, nyugtatólag kifújtam és lassan oldalra fordítottam a fejem. És akkor tudtam hogy minden rendben lesz, mert belenéztem egy csodálatos, szerető és édes szempárba, amely itt tartott engem. Ő volt az én rendeltetésem, a világom. Ő volt a lelkem. Mert akármi történt is velem, akármi is jön még, itt- ebben a pillanatban- csak ketten létezünk. Ez a mi kis világunk, itt kell alakítanunk az életünket. Kezdenünk kell velük valamit.
- Minden rendben? - nézett rám mosolygó szemmel. Tehát nem is emlékszik semmire az elmúlt percekből. Örülök. Nem tudtam volna hogyan is magyarázom meg neki a lehetetlent, amit én magam sem értek. De itt voltunk, vagyunk és csak ez számít. Arca csodálatosan ragyogott, mintha minden gondtalan lenne, boldog. Testtartása finom, lágy mégis erőteljes, férfias. Kezei markolták a kormányt, ujjaival dobolt rajtuk.
- Persze, csak benned gyönyörködöm. - válaszoltam, mert végülis ez volt az igazság. Még a rejtett gondolatok ellenére is.
- Gyönyörködsz bennem? - nyögött fel. - Most elvesztetettem a férfiasságom. - Ütött játékosan a kormányra.
- Hmm.. igen. Benned csak azt lehet. - folytattam tovább, de igyekeztem a feltörni kívánó nevetést visszafojtani.
- Darcy, ne csináld ezt velem. Kiherélsz és nem hinném hogy később örülnél ennek. - vágta rá folyékonyan. Én megálltam a mozdulataimban, és nem is tudtam mit is mondhatnék erre. Szószerint megdermedtem. Én az ilyesmire nem voltam kész. Sokszor csak a szám volt nagy, de ez nem hinném hogy vicc volt Zayn szájából.
Tudom hogy csak egy mondat, de akkor is lesokkolt. Az, hogy ő engem ruha nélkül lásson-még a gondolatba is megdermedek. Borzasztóan nézek ki, ezt valahogy tudom palástolni ruhákkal, de ha egy sincs rajtam - főleg más előtt - én abba belehalok. És lehet hogy most gúnyosan röhög valaki rajtam, de ez van. Én félek az ilyen dolgoktól. Hiszen mi van akkor, ha meglát és kiszeret belőlem. Te jó ég...ennek még a gondolatától is összeszorul a szívem.
- Hé, Darc. Csak vicceltem. Bármin is járjon most az eszed, azonnal felejtsd el. - kapott a kezeim után -  amelyek már görcsbe szorultak a fájó gondolatra - és elkezdte körkörösen simogatni. Ez valamelyest megnyugtatott, de a kétségeimet akkor sem söpörte el.
Ezután nem nagyon szólaltunk meg, leginkább a zenecsatornákon vitatkoztunk, de sajnos vagy inkább nem, mindig én nyertem, ugyanis nem az én kezemben volt a kormány, ergo nekem nem kellett arra figyelnem, hogy meghalunk-e vagy sem. A következő szám az új daluk volt, amelyhez klip készült a napokban, nem is volt kérdés hogy felhangosítom, mire felnyögött.
- Most mi van? - kérdeztem. - A ti dalotok, te meg kiakadsz rajta? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Édes, én ezt a számot százszor énekeltem már. A stúdióban a felénekléskor, koncert után 10 perc pihenéssel... szóval elég volt belőle. De különben ettől eltekintve nem is olyan rossz. - vonogatta a vállát, amikor nekem leesett az állam és rögtön kikapcsoltam a rádiót.
- Hogy mondhatod azt, hogy nem is olyan rossz? Ez a ti dalotok. Erre nem azt kéne mondanod hogy nem is olyan rossz! - keltem ki magamból kétségbeesetten.
- Nyugi, nyugi drága! - nyugtatgatott mosolyogva. - Akkor jó. Most így már jó? - fogta meg a kezem és kulcsolta össze őket.
- Kifejezetten. - mosolyogtam, majd visszahelyezkedtem az ülésre és az ablakon bámultam kifelé. Lassan hazaérünk, de én viszont még nem vagyok kész arra hogy elengedjem. Élveztük ezt a pár napot, de mi lesz akkor ha megint visszamegy Amerikába? Persze megértem, mert neki ez a munkája, kötelessége, amit szeret csinálni, de akkor is most kezdtük a kapcsolatunkat és furcsa abba belegondolni, hogy el kell engedjem. De én kitartó ember vagyok, és mindent megteszek majd, hogy ez a kapcsolta működjön. Nem fogom engedni, hogy az önbizalom hiányom, a félelmem közénk álljon.

- Megjöttünk! - állt meg a házam előtt. - Várj itt! - pattant ki, majd az oldalamhoz érve, kinyitotta nekem az ajtót.
-Köszönöm! - fogtam meg a kezét és szálltam ki. Amíg a csomagjainkkal bajlódott, é összeszedtem a szemetet az autóban, a dolgainkat begyűjtöttem, majd becsuktam az ajtót és a bejárat felé lépkedtem. Közben megszédülhettem, mert kiesett a kezemből a telefonom és darabokra tört. Gyorsan utána kaptam, de így minden ami a kezemben volt, repült az aszfaltra. Felnyögtem szerencsétlenkedésemen, majd leguggoltam és elkezdtem mindent, megint összeszedni. Amikor ráesett a pillantásom a telefonomra és ledermedtem. A hátlapom fekete lett és színes, pacás és a közepén egy hatalmas nagy lyuk tátongott. Ezzel annyira nagy bajom nem lett volna. Ha az a nagy  fekete lyuk nem hívogatott volna. Majd egy kezet éreztem a vállamon, rögtön odakaptam, de nem Zayn-é volt. Hanem valaki másé.


Szép Estét kedves olvasóim!
Tudom hogy nem régen volt már bejegyzés, de tanulnom kellett, nem soká nyelvizsgázom, ECDL bizonyítványt szereztem, és elvoltam mindennel havazva, valamint nem volt laptopom sem. De most már van, így igyekszem részekkel jönni. Lehet hogy rövidebbek lesznek az átlagosnál, de remélem nem haragszotok meg érte.
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki még itt van velem és nem adta fel. Örök hála nekik és sok puszi.
A másik blogomat, a személyeset is újra indítottam, nagyon, de nagyon szeretném ha ott is látnálak titeket és örök hálám lenne, ha továbbítanátok másoknak is. Nem is tudjátok mennyit jelentene nekem. Köszönöm.
Kellemes Húsvéti Ünnepeket nektek! És sok szeretetet a lelketekbe. *.*

http://dasiesfancy.blogspot.hu/

DASIE

Tizenhatodik könny

Sziasztok!

Megérkeztem a következővel. 

Nagyon szépen szeretném megköszönni mindazoknak, akik hagytam nekem pár sort. Eszméletlenül jól esett, és nem is tudom hogy hálálhatnám meg mindazt amit kapok tőletek. Ti vagytok a legjobbak! Kereken 40 feliratkozóm lett a héten, amit amikor megláttam, könnybe lábadt a szemem. És ezt csakis ti tettétek velem. Nagyon nagyon köszönöm hogy vagytok nekem. 

Remélem tetszeni fog az alkotásom, és nem okozom csalódást. Azt szeretném még mondani, hogy idővel minden kiderül, szép lassan. Köszönöm nektek mégegyszer.

Puszi 

Dasie

SONG: Birdy

DARCY

Soha nem gondoltam arra, hogy a mi világunkon kívül más is létezhet. És ezt nem úgy értem, hogy nem hiszek abban, hogy talán más bolygón is van élet, ezen túl. De a lét, azt hiszem mindig is egy örök fennmaradó kérdésként fog lebegni az emberek elméjében, illetve a kutatók is mindig megpróbálnak ezek után is választ keresni mindarra, miért vagyunk mi és hogy, miért, mióta. Viszont én mélyebben nem gondolkodtam még ezen és fel sem ötlött bennem a kérdés, hogy talán mások is élnek köztünk. És emellett a világunkon kívül van egy másik dimenzió itt, ezen a földön amit mi emberek is eltudunk érni. De csak akkor ha erre születtünk. Másképp észre sem vesszük mindazt, hányszor állítják meg a szemünk előtt a világot. Hányszor lebegünk és vagyunk mozdulatlanok, míg egy erősebb, intenzívebb erő magához nem húz és esélyt ad újra a létezéshez. Az erre nem méltóak csak megdermednek és a tudatlanságban léteznek mindaddig, még fel nem oldódnak. Zayn-el is ez történt, viszont nem tudom hogy mindezeket honnan tudom, de észrevettem hogy az aranyfonal erősen húz vissza Zayn mellé a kanapéra. A fel alá való járkálásomat abbahagyom és lassan a kanapéra ereszkedem. Számtalan kérdés kavarog bennem, de igazán nem tudom mit is szeretnék tudni. A pillanatban vesztem és féltem megtalálni a valóságot. A valóigazat, amely megfejti mindennek az értelmét hogy mi is történik. Lassan lekúszik a napfény is már a függönyök mögött. Csak az rejtőzött mögötte. A nap halvány sugara, amely az én apró reményem volt és még mindig az, hogy én nagyon nem lehetek messze a való világtól, hiszen itt van Zayn is. Nézem, figyelem az árnyékot és közben eszembe jut az egész történetem, az életem. És nem a gondolataimban jelennek meg ezek a képek, hanem magam előtt, mintha egy diával kivetíteném. De erről szó sincs. A gondolataimmal irányítom, pörgethetem előre-vissza a múltba, bárhova. És lassan eszembe jut. Minden szinte képként jelenik meg, egy halvány világ, amely bennem lüktet, ami én vagyok. Trillió csillag van alattam, táncolok, de nem vagyok egyedül és a kép, amely egyre szélesedik, többet mutat. Kettőnket, de utána már csak a csukott szememet. Először egy padon fekszem, körülöttem emberek fekszenek korábbi korok ruháiban és dermedtek, megint csak én vagyok. És mintha elfelejteném ki is vagyok, kinyílik a szemem, és egy díszes szobában vagyok. Egy mélypiros ruha van rajtam, apró kövekkel kirakva. Körülnézek és érzem hogy olyan messze vagyok mindattól, amelyben valójában élek, hogy elfog a rettegés. Mégis hol vagyok és mit csinálok itt? Kik ezek az emberek és miért nem mozdulnak már meg? A képek folyamatosan jutnak az eszembe és kelnek életre, mintha csak gondolattal tudnék teremteni. Vajon ez csak egy saját magam által kreált álom, amely túl jól sikerül vagy valami megfejhetetlen titok, amire egyenlőre nem tudok választ találni. A fények kialszanak és felugrom a padról. A helyszín újra változik, egy szobában vagyok, amelynek díszei illetve berendezése, nagyon emlékeztet a barokk irányzatra. Amely mint tudjuk már nem most volt. Itt már mindenki fut ide-oda, nem foglalkoznak velem. Mintha ott sem lennék. És abban a pillanatban tudom, hogy csak Zayn mellett szeretnék lenni. A karjaiba férkőzni és megnyugodni. Nem tudom mi ez, de gyorsan magamhoz kell térnem az ámulatból. Bárcsak lennének szárnyaim, amelyekkel áttörhetnék ezeken a magas falakon és már melletted is lennék. De egyre messzebb vagyok tőled, a lelkem máshol kószál és egy vékony fátyol létezik most csak belőlem, ahogyan elhagyom annak a lánynak a testét, akiben eddig voltam. Kicsit rémisztő hogy másban léteztem, úgymond megszálltam valaki mást, de ez elképzelhetetlen. Biztos van rá valami magyarázat, ha nem is épeszű, de van. Örökké emlékezni akarok erre az estére, ha ez egy álom, amint felkeltem rögtön leírom egy papírra és megfogadom, hogy mindig magamnál lesz, hogy soha se feledkezzem meg róla. Újra forog körülöttem a világ és egy újabb álomban, látomásban létezem, de ezúttal minden sötét körülöttem. Viszont, nagyon érdekes, mert mintha hatalmas fények elvakítanának a messzeségben, de akkor is most, itt-sötét van. Egy hófehér ruha borítja a testemet és úgy ölel körbe mint a leglágyabb selyem. Nem állok semmin, nincs szilárd föld a talpam alatt, olyan mintha repülnék. A ruha olyan hosszú, hogy körülöttem lebeg. Egy idegen helyen vagyok, egy idegen álmában talán, egy idegen lélek megfoszthatatlan jogát képezem. Elszállnak a saját gondolataim, nem tudom őket tovább magamban tartani, mert csak én vagyok, de valaki más is. Mintha két részem lenne, és beszélne hozzám. Elhagynak a szavak, már nem én vagyok. Süppedek a dimenziók között, és mintha a lelkem nem találna megnyugvást. Kétségbe vagyok esve és nem vágyom másra, mint hogy újra a kanapén üljek, a jelenemben legyek. A saját világomban, ahol van értelmes válasz a kérdéseimre, egy vagyok és egész. Nem vagyok elveszve, mint egy apró pillanat a semmiben. Nem értem mi ez. Csak lebegek és egyre jobban fázom, a ruha nem takar valami sokat és érzem hogy alatta sincs semmi, talán azért mert nincs is rá szükség. 

Egy mély szorongás és émelygés fog el. A fejemhez kapok, de addigra már visszatérek a faház nappalijába.

Megfogom Zayn meleg kezét, majd ő végig simít a bőrömön. Megdermedek és ő rám néz a furcsa reakciómat figyelve.

- Mi a baj? Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz. - fogta kezei közé az arcomat és belenézett riadt tekintetembe, amelyre próbáltam a legnyugodtabb pillantásomat felvinni, kisebb-nagyobb sikerrel. 

- Persze, de ki kell mennem a mosdóba. - álltam fel, lesodorva magamról az érintésért, és felrohantam az emeletre. Az ajtót szinte betörtem, majd magamra zártam. Lerogytam a wc-re és a kezeimbe temettem az arcom. Az egészet nem értettem. Azt se tudtam hogy valóban megtörténtek-e az előző események, vagy csak képzelődtem. Teljesen össze voltam zavarodva, ami a jelen esetben nem tűnt a legfurcsábbnak. Semmit se értek, de abban biztos vagyok, hogy mindezt, nem mondhatom el Zayn-nek. Őrültnek tartana és kifutna a világból ha ezt meghallaná. Így hát összeszedtem magam, megmostam az arcom hideg vízzel, majd lesétáltam és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Befészkeltem magam a karjai alá, ahol most a világ legbiztonságosabb helyét éreztem, majd lassan elnyomott az álom és reggel a faház egyik ágyában ébredtem. Zayn mellettem aludt békésen. Egyik karja a csípőmön pihent, a másik a feje alatt. Haja kócos volt, Pillái meg-megrebbentek az el nem suttogott álmoktól. Olyan békés volt, nyugodt, fenséges. Itt tudtam volna maradni mindörökre. A hóna alá dugtam a fejem és bebújtam alá, szinte beférkőztem a bőre alá. Lágy mosoly jelent meg az arcán és szorosan magához szorított, majd mikor kényelmes helyzetben voltunk, visszaaludtunk. Mind a kettőnknek kijárt a pihenés. És végre vele voltam egy huzamosabb ideig. Nem szakított minket el semmi és senki. Nem állhatott közénk az én bizonytalanságom, a koncertek, a mamám vagy a tévképzeteim. Itt voltunk, a pillanatban, a valóságban. 

Csodásan telt a napunk miután kikecmeregtünk az ágyból, amely nem nagyon akart sikerülni egyikünknek sem. A nap lágy sugarai csak még jobban feldobtak mind a kettőnket. Egy könnyű ebéd után, megragadtuk egymás kezét és elmentünk sétálni. Itt nem volt semmi és senki. Nyugodtak voltunk, fesztelenek és csak élveztük az együtt töltött idő pillanatát, ami  megadatott nekünk ezen a csodás napon. Az erkélyen leterítettünk egy kis plédet, és ahelyett hogy a kényelmes székeket választottuk volna, lefeküdtünk rá és néztük az eget és hallgattuk a csendet. Néztük egymás szemét órákig és kerestük az egymás lelkéhez vezető utat. Majd halkan felsóhajtottunk és elindultunk befelé. Estére vissza kellett érnünk Londonba és az is 3 órás út volt. Lassan összepakoltunk mindent és Zayn kivitte a cuccokat a kocsiba. Én csak álltam a nappaliban, és eszembe jutott az este történtek, nem mintha azóta is egy percre is kitudtam volna verni a fejemből. Mindig ott motoszkált bennem egy apró sarokban és próbáltam nem tudomást venni róla. Egy álomnak tituláltam, amit magamnak beképzeltem. Biztos nem történhetett meg és van rá értelmes magyarázat. Viszont azt, még nem találtam meg.
- Minden megvan? - éreztem meg Zayn kezeit a derekamon, majd belepuszilt a nyakamba.
- Persze. - válaszoltam vékony hangon, majd vettem egy mély levegőt és felvettem a kabátomat és a cipőmet. A táskámat a vállamra kanyarintottam és még utoljára visszafordultam hogy mindent megnézzek magamnak. Hisz kitudja. Lehet sohasem térek ide vissza. Nem tudtam mit is rejteget a jövő számunkra.
- Még visszajöhetünk ide, amikor csak szeretnél. - fordított maga elé és egy lágy csókot kaptam az ajkaimra, majd el is húzódott és bezárta az erkélyajtókat is. Megáltam az ajtó előtt és vártam hogy azt is biztosítsa, majd a kódokat is beírja. Elég biztonságos rendszer volt, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Neki szüksége van ezekre az előkészületekre, mert kitudja mikor és ki rontana rá. Néha elcsodálkozom magam is azon, hogy ő egy sztár és nagyobb sikereket érnek el szerte a világon, mint más. Bárki büszke lehet rájuk. Én legalábbis az vagyok.
- Mehetünk. - fogta meg a kezem. Elsétáltunk az autóig, kinyitotta nekem az ajtót, majd megvárta még becsatolom magam. Ő is megkerülte a motorháztetőt, és beszállt. Berakta a kulcsot, elindította Birdy albumát, amin csodálkoztam, hiszen nem tudtam hogy szereti. A lágy ritmusra, hangra és békére elaludtam.


ZAYN

Ez a két nap csodálatos volt vele. Végre eltudtam magam engedni, kiszakadni a hétköznapoktól és kicsit távol lenni mindentől, ami számomra fontos, de hosszútávon fárasztó. A telefonomat bekapcsolva látom hogy 34 nem fogadott hívásom van és 15 üzenetem. A legtöbb a menedzseremtől van, de a fiúk is hívtak párszor. Üzenetek között anya is aggódik értem, hogy nem tud elérni, és reméli minden rendben van. Összeráncolom a szememet és a dokkolóba berakva a telefont, hívom anyát. Próbálom minél csendesebbre venni, hogy ne keltsem fel Darcy-t. Aggódom érte, mert este is úgy elaludt mintha leütötték volna, és most is kiütötte magát. Remélem hogy minden rendben vele, de mihamarabb lefogok ülni Johannával beszélgetni, hogy tudjam miben tudnék neki ilyenkor segíteni. Mert azt tudom, ha őt kérdezném mindig azt mondaná hogy minden rendben. De én mindig ott akarok lenni mellette, és mindent tudni szeretnék arról, hogy hogyan segíthetek rajta. Jobb kezemmel megsimogatom puha arcát, miközben a telefonon hallom hogy kicsöng, anyukámat hívva.
- Szia napsugaram! Minden rendben veled? Nem tudtunk elérni téged. - kapja fel rögtön az én drága egyetlen anyukám, majd hallom hogy vesz egy megnyugtató mély levegőt.
- Igen anya, minden rendben van. Soha nem fogom megszokni hogy így hívsz. - csóválom meg a fejem, pedig nagyon jól tudom hogy nem látja.
- Pedig igazán megtehetnéd, annál is inkább hogy a filmben is minden rajongó tud már róla. - beletúrok a hajamba és próbálok nem ideges lenni. This is Us. Valószínűleg már minden rajongónk látta és bele van szeretve.
- Köszi hogy emlékeztetsz rá. Így tényleg nem annyira kínos. - válaszolok és indexelek közben, mikor kifordulok az autópályára.
- Bármikor drágám. Merre vagy, kocsiban ülsz? - teszi fel a kérdést, mert gondolom meghallotta a lágy morajlást a háttérben.
- Igen, most tartok vissza Londonba. Hogy vannak az én drága testvéreim? - próbálnám terelni a témát és ez mindig bejön ha a lányokról van szó.
- Minden rendben velük, valami iskolai projekten dolgoznak, a házban tiszta káosz és felfordulás van. Kíváncsi vagyok hol nem fogok ragasztó nyomokat találni. Na de, ne is próbáld meg elterelni a figyelmemet. Minden rendben vele? - halkan elhúzom a számat és morgok egyet.
- Anya, ne most. Itt ül mellettem a kocsiba és alszik. Nem szeretném ha felébredne, miközben róla beszélek. De csodálatos volt, anya. És azt hiszem, egyre jobban kedvelem. - az anyukám a háttérben felsikít és rohan a testvéreimhez hogy elújságolja a hírt. Még halkabbra próbálom venni a hangot, de már így is a minimumon van.
- Anya, halkabban légy szíves. - de valószínűleg nem hallja, mert teljesen extázisba esett. Az én anyukám, akit így szeretünk. - Na jó, később még beszélünk ha hazaértem. Legyetek jók. Szia. - nyomom ki válasz nélkül, mert tudom hogy elkezdene magyarázkodni.
Még beszélek a menedzsmenttel, a fiúkkal és tudatnak róla hogy este már vissza kéne repülnöm Amerikába, mert sok minden vár rám holnap. Felsóhajtok és lebiggyesztem a szám, mert én azt hittem, még a ma éjszakát együtt tölthetjük. De így is sokkal több jutott, mint amit eltudtam képzelni. Beleegyezően mormogok, megjegyzem hogy mikor indul a gépem és vezetek tovább.
Pár perccel később Darcy fel rémül és elkezd halványodni, majd szinte teljesen el is tűnik. Ijedtemben a fékre taposok, majd lehúzódom, pedig tudom itt nem szabadna. Fogalmam sincs mi történhetett és mit tehetnék, mert mozdulni sem tudok. Újra oldalra nézek, és ő már nem ül ott. Eltűnt.

Tizenötödik könny

Sziasztok! 

Meg is érkeztem a következővel! Nagyon köszönöm azoknak akik még itt vannak még velem. Sokat jelent, és most már ebben a részben kezdetét veszi az, amire régóta vártam. Nem tudom hogy fogtok rá reagálni, de írjátok meg! :) 

Puszi

Dasie

Song:WE ALL

DARCY

A pulcsim ujját húzogattam, miközben azt figyeltem hogy Zayn megpróbálja a csónak lapátjait kihalászni anélkül, hogy együtt a csónakkal felborult volna. A sálamat felhúztam az orromig és belenevettem, de halkan hogy ő meg ne hallja. Aranyos volt és nem nevetséges, mégis felvidított. Egy ideig még elnéztem ahogy küszködik és szerencsétlenkedik egy sort, majd odasétáltam és megkérdeztem kell-e neki segítség.

- Nem, menni fog egyedül is! - szűri ki a fogai között a szavakat, miközben megcsúszik és az eddig megszerzett lapát visszaesik a  csónakba, ő pedig fejjel a vízbe. A térdeimre támaszkodva nevetek és a könnyem is kicsordul, miközben odatántorgok, térdre ereszkedem és megvárom még felbukik hogy kisegítsem. 10 másodperc múlva nagy robajjal felbukik és a haját hátrasimítva - mert természetesen az a legfontosabb - prüszköl, mint egy dühös macska. Szemeit rám emeli és oda úszik. Kezemet felé nyújtom hogy kisegítsem, de ő nem fogadja el, hanem a stégre támaszkodik és kiemeli saját magát. Leül a szélére és rám néz. Végig nézek rajta és vele egyszerre nevetek fel. Hátradőlök, mert nem bírom abbahagyni, és a lábaimat felhúzom a hasamhoz. A levegőben kettőnk nevetése hallatszik és a nap sugarai is fényesebben sütnek. Legalábbis én így veszem észre, mert soha ezelőtt nem éreztem jobban magam. Feléfordulok és egymás szemét nézzük. Elmerülünk a tekintetek forgatagában és kizárunk mindent. Nem hallunk mást, csak egymás lélegzetvételét. Mellkasunk gyorsan fel-le süppedt, emlékeztetve a percekkel ezelőtt történtekre és megint ránk tör a nevetés. A keze elindul felém és elsöpri a szemembe lógó tincseket. Közelebb hajol és lágy csókot nyoma számra, de én ellököm mert mindene vizes és hideg. 

- Megyek átöltözök! - mosolyog és feláll. Felülök, hagyom hogy a szél a hajamba kapjon és lágyan játszon fürtjeimmel. Csodálatos érzés és megnyugtató. Szapora szívverésemet gyorsan leállítja, és kitölti a bennem támadt űrt a csend. 

A felemésztő, mégis eszméletlen, hátborzongató megnyugvás. A sugarak felé fordítom az arcom és élvezem ahogy a D-vitamin feltölti a pórusaimat. Ritka az ilyen idő Londonban, bár most távol vagyunk tőle. Itt tudnék maradni örökre, mindent magunk mögött hagyva. A gondokat, a betegségemet. Eddig nem igazán beszéltem róla Zayn-nek, de tudom hogy egy idő után el kell mondanom neki, mert szeretném ha mindennel tisztában lenne. Hogy akármennyire is átlagos lánynak tűnök, nem vagyok az. Részben. Amióta felépültem, igyekszem egy normális 18 éves lány életét élni. Tanulok, néha barátokkal vagyok, mégis magányos. És ez a része számomra nagyon rossz. Mert komolyabb és bezárkózottabb vagyok mint a többiek. Más szemszögből látok mindent. Amit ők gondolkodás nélkül megtudnak tenni, én arra nem vagyok képes. Először megrágom, átgondolom és csak utána cselekszem és tudom hogy ez sokszor idegesítő, és szánalmas, de ilyen vagyok. De van egy másik oldalam, mintha kettévágták volna a személyességemet. Tudok nyitott lenni, vidám, boldog és egy lány akinek vannak érzései, csak megijed tőlük. Mert ez van bennem. Rátaláltam erre a csodás srácra és azt érzem hogy én túl kevés vagyok és túl sok a hibám hozzá képest. Ő tökéletes, aranyos, megértő és most itt van velem. Vagyis én vagyok itt vele, de ez már igazán mellékes. A barátom lett és egyre komolyodnak köztünk a dolgok, de közben meg azt érzem, hogy megfojt bennem ez az érzés, a sok gondolat ami kiakar törni. Mindezeket hogyan mondhatnám el neki?

Ezek a bennem rejlő kételyek és nem tudom hogyan reagálna rá. És most hatalmasat hazudtam magamnak, mert biztos vagyok benne, hogy megértené és próbálna rajta segíteni, mert ő egy önzetlen srác, de még sem merem. Gyenge vagyok és félek. 

- Mi az, amin ennyire gondolkozol? - lép mellém és leereszkedik. Gondolkodásaim közepette, nem is vettem észre, hogy teljesen átöltözött és visszajött. Egy fekete pulcsi van rajta, szürke nadrág és egy adidas cipő. Haját még nem szárította meg teljesen, csak átdörzsölte törölközővel, mert kócos és itt-ott még megcsillan rajta egy-két vízcsepp. 

- Semmin! - mosolyogva nézek rá és rázom meg a fejem. - Jól vagy? - söpröm el szeme elől a fekete tincseket. Füléből kivette az ezüst fülbevalókat, így csak két pont látszik a helyén. 

- Persze. Ez semmiség volt. Most legalább magamtól estem bele és nem a többiek dobtak bele. - nevet. Csodás baritonja a szívemig hatol és a mellkasára hajtom a fejem. Keze a hátamra siklik és lágyan simogat. Néha-néha lehajol és a hajamba ejt egy-egy lágy puszit. 

- Nem úgy volt hogy csónakázunk? - nézek fel pillanatokkal később. Íriszei ragyognak, arcán lágy mosoly játszik. 

- De, csak nem akartam megszakítani a pillanatot. De most már menjünk. - feltápászkodik, engem is felsegít, majd leporolja magát. 

Együtt sikerül kiszednünk a lapátokat, majd rájuk támaszkodva belépünk a csónakba. Zayn letekeri a zsinórt, amivel a stéghez volt rögzítve, majd szép lassan elindulunk. A kabátomat jobban összehúzom magamon és élvezem a friss levegőt. 

- Tetszik itt. Köszönöm hogy elhoztál. - nézek rá és csillogó szemeibe.

- Én köszönöm hogy eljöttél. Reméltem hogy tetszeni fog. Igazából idetudtalak képzelni, ahogyan a stégen ülsz és élvezed a nap sugarait. De azt hiszem alábecsülhetem a képzelőerőmet, mert annál csodálatosabb voltál, ahogy elnéztelek. - szavait meghallva rögtön lesütöm a szemem és elpirulok. Az ilyenekkel annyira zavarba tud hozni.
- Most legszívesebben felemelném az állad és minden ellenvetésedet kicsókolnám belőled, de nem szeretném ha elsodródnánk, mert lehet túlságosan is beléd feledkeznék. - hitetlenkedve megrázom a fejem és ráemelem a tekintetem.
- Nem csinálhatod ezt állandóan! - szólok rá.
-Mégis mit? - kérdez rá,csúfondáros mosollyal.
- Azt, hogy állandóan zavarba hozol. Zayn én... -veszek egy mély levegőt. - Ez nekem nehéz. Mind feldolgozni, mind elfogadni. Mert számomra olyan hihetetlen hogy elég vagyok neked. - tör ki belőlem az igazság, amit már nem tudok magamban tartani.
- Darcy, csodálatos lány vagy, még ha nem is hiszed el. Ígérem azon leszek hogy ezt észrevedd végre magadban. Nagyon értékes vagy számomra, de azt hiszem ezt már mondtam neked egy párszor ha nem is ezekkel a szavakkal. Viszont szeretném ha bíznál bennem és megosztanál velem dolgokat. Ha bármi gyötör, vagy bármi baj van csak szólj nekem kérlek. Beszéljük meg. - kérlel a szemeivel, a szívével és tudom, ha akarnék sem tudnék neki ellenállni. Nem tudnék neki ellentmondani,már miért is szeretnék. Nem lenne értelme. Bíznom kell benne, pedig tudom hogy ez sem neki, sem nekem nem könnyű. De valahol, valamikor el kell kezdenünk. Meg kell osztanom vele az életemet.
- Köszönöm, de tényleg! - mosolyogtam rá hálásan, majd figyeltem ahogy tovább evez az aprócska tavon.

Körülöttünk a fák lengedeztek a lágy széltől, a nap haloványan ontotta még magából a sugarakat, a madarak még mindig velünk voltak, ezen a múlni nem akaró napon, mely mégis oly gyorsan szaladt, de fontosabb volt és lényegesebb bármelyik eddiginél. A bőrömön éreztem a lágy simogatást, a levegőt és a fejemben megfordultak olyan gondolatok hogy bárcsak Zayn érintéseit érezhetném ott. Kiráz a hideg,és pironkodom gondolataimon, aminek nem itt és nem most van itt a helye, és ideje sem.
- Tudod ha szeretnél róla beszélni, én meghallgatlak. - zökkent vissza a valóságba. Kérdőn emelem rá a tekintetem.
- De miről is?
- Arról, amin nap mint nap gondolkozol. Ha egyedül hagylak mindig magadba zárkózol és mikor visszatérek, látom hogy elvagy a magad kis világában. Olyan mintha küzdenél valamivel, de nem tudok rájönni mi is az. - magyarázza, miközben tovább evez.
- Saját magam. - suttogom. Lágy hangomat elviszi a szél, de Zayn így is meghallja. Szemei együttérzést mutatnak, és tudom, érzem hogy most legszívesebben átölelne. De szükségem van pár percre hogy átgondoljam mindazt, amit mondani szeretnék, illetve hogy biztos vagyok-e benne.
- Már említettem neked hogy beteg voltam és felkellett adnom az álmaimat. De részletesen még nem mondtam el neked. Már kiskoromtól kezdve úsztam. Szinte járni tanultam meg, de rögtön bedobtak a vízbe a szüleim és élveztem. Az edzőm mindig azt mondta, hogy én vagyok az élő reménye és nem látott még ilyen bajnokot, mint amilyen én vagyok. Szép jövő vár rám, csak ki kell tartanom és mindig gyakorolnom kell. 6 éves voltam, amikor nyáron a gyerekolimpiára edzettem. Mint minden nap bementem, úsztam, gyakoroltam, kihoztam magamból amennyit csak tudtam. Az egyik edzésem után, miközben vártam anyára, megcsípett egy méhecske. Akkor még nem is volt vele semmi baj, előfordul. Viszont napról-napra egyre gyengébb lettem. Elvittek egy orvoshoz, akiről csak annyit mondok el, hogy 3 évig félre kezelt és már a halál szélén álltam, ha anyukám nem lép a sarkára és nem keres másik orvost, akkor én már nem ülnék itt veled. De az a másik orvos segített rajtam. Lehet hogy sok mindent felkellett adnom és sok mindenen mentem már keresztül, de itt vagyok, élek és ez a legfontosabb. De közben ültem tolókocsiban, a májam tönkre ment a sok gyógyszertől, tört el lábam, vállam. Sok mindenen mentem keresztül. A szteroidos kezelésektől, amivel felturbózták a szervezetemet, felpuffadtam és elhíztam. Évekbe sikerült így is, hogy elérjem a mostani formámat, ami még mindig messze nem tökéletes, mert csak végig kell nézni rajtam. A bőröm érzékeny, nem használhatok sminket, csak ami természetes anyagokból készült. A ruha anyagokra is érzékeny vagyok, gyorsan szárad a bőröm. A kedvemre is kihatással van, fáradékony vagyok, a szervezetem nem olyan erős. És ezzel együtt kell élnem, mert ez vagyok én. -nézek el a semmibe. Szemeimet könnyek lepik,és már régen távol vagyok az emlékek világában, amelyek vissza visznek a múltban történtekhez. Képek jelennek meg a szemeim előtt és karjaimat magam köré fonom hogy elfojtsam a bánatomat. Nem akarok előtte összeroppanni. De ezt elszerettem volna neki mondani.
- Hé, ne sírj! - a következő pillanatban már a karjaiban vagyok és halkan dúdol nekem valamit hogy megnyugodjak. Elmondja hogy az övé vagyok, hogy fontos vagyok számára, és nyogodjak meg, mert tökéletes vagyok, úgy ahogy létezem. A nyaka köré tekerem a kezem, és így maradunk, míg azt nem vesszük észre hogy nem látjuk Zayn házát, hanem egy teljesen más rezidencia mellett haladunk el.

 Mind ketten felugrunk, ami nem egészen jó ötlet, mert a csónak meglibben és majdnem kiesem, de még idejében leguggolok. Zayn felkapja az evezőket és elkezd evezni. 2 óra idegeskedés után, meglátjuk messze a távolban a házát. Csendben tesszük meg az utat visszafelé. Kiszállunk a csónakból, Zayn kibiztosítja, majd elindulunk a házba. A kandalló elé hoppanok. A tűz már nem ég, de egy pár apró szikra még izzik a hamuban. Kellemes meleg van, a kinti lehűlt levegőhöz képest. Lehajolok, kikötöm a cipőmet, majd kibújok belőle. Leveszem a zoknim, majd beletömöm a cipőmbe. Felhúzom magamhoz a lábam törökülésbe, és lehunyom a szemeimet. Zayn leül mellém és az ölébe von. Fejemre hajtja az állát,és így maradunk kettesben. A pillanatban ragadunk,és észre sem vesszük hogy az idő megállt, mert csak mi ketten maradtunk.

Én hamarabb magamhoz térek mint Zayn. Furán érzem magam és szédülök. Felemelem a fejemet és lassan kibontakozom a karjaiból, ahol nem igazán tudom felfogni mióta is vagyok. Felállok, és a kandalló elé sétálok, majd megfordulok és a kanapéra nézek, vagyis rá. Ott ül, és nem mozdul. Még levegőt sem vesz. Olyan mintha nem is ezen a világon lenne hanem valahol máshol, egy másik dimenzióban. Megdörzsölöm a szemem hogy nem álmodok-e, és mikor kinyitom egy halvány arany fonalat észlelek magunk körül,amely engem és őt is átszövi, de csak kettőnket a szobában. Megvagyok ijedve, mert nem tudom hogy hol vagyok és miért csak én vagyok magamnál. Félek, hogy megrekedtem. Az ajtóhoz sétálok, de az nem nyílik. Az ablakoknál el van húzva a függöny, de sehogy sem akarják megadni magukat, hogy szétrebbenthessem őket. A külvilág el van zárva tőlem, és csak állok ott egyedül a szürkületben, tehetetlenül. Félek hogy elvesztem.

Dasie