Tizennyolcadik könny

Sziasztok!

Megjöttem a következővel! Elérkeztünk idáig is és reménykedem abban, hogy tetszeni fog nektek! Most sok kérdésetekre választ fogtok véleményem szerint kapni! Nagyon szépen köszönöm a támogatásotokat! Köszönöm a kitartásotokat! Csodásak vagytok!

Írjátok meg hogy tetszett kérlek titeket és hogy folytassam-e? Minden jót!

Song: STAY WITH ME

DARCY

Csak egy kézfejet láttam, melyen egy kis kereszt feküdt, majd fentebb a karján további tetkók sorakoztak, ahogyan egyre fentebb haladtam a szememmel. Elfelejtettem mindent és mindenkit. Smaragdzöld szemei rám villantak, majd gyorsan felkapta a telefonomat és felém nyújtotta. Lassan felálltam, de lábaim remegtek és alig tudtam megtartani magam. A bőröm libabőrös lett, a tarkómon megjelentek apró izzadság cseppek. Szó szerint beindult a radarom, hogy egy különleges emberrel állok szemben, akitől jobb lenne távol tartanom magamat. Szemeim ködösek lettek, de távolról sem a sírás kerülgetett. Elkezdtem szédülni és megtántorodtam.

Ő közelebb lépett és a karom után akart nyúlni, mire hátraléptem egyet, de megbotlottam valamiben és elestem. 

Forgott körülöttem a világ, a fejem sajgott, és amikor felnéztem csak Zaynt láttam. Gyengén megragadta a könyökömet és felhúzott magához. Mélyet sóhajtottam és körülnéztem. De már nem volt ott senki csak mi ketten. Az utcán egy-egy autó elhaladt, de azonkívül csend vett körül minket. Felzaklatott a dolog, és féltem attól hogy kezdek megőrülni. Mégis mi a bajom? A könnyeim elkezdtek potyogni, kezemet arcom elé temettem és lerogytam a földre. Minél mélyebbre süllyedtem, annál jobban éreztem hogy eltűnök és magamra maradok. 

A szívem őrült vágtája lüktet a mellkasomban. Nem tudom hogy és hol folytassam, kivel és miért. Minden kérdés és nincs egy válasz sem. Miért ilyen nehéz ez az egész élet? Miért vagyunk mi? Miért játszunk egy körkörös játékot mindig? Istenem, miért harcolunk állandóan magunkkal, másokkal, a lelkünkkel? Miért fáj ennyire hogy létezem és nehéz levegőt vennem?

Felnevettem kínomban és a húsomba martam. Így is egyedül vagyok, nincs mellettem senki. Csakis magamra számíthatok. Mindig is így volt, van és lesz is. A kezemet magam mellé tettem és elkezdtem kaparni a földet. A körmeim felszakadtak, véresek voltak, de én nem álltam le. Éreztem hogy fájt, de egyben hálás is voltam, mert ÉREZTEM hogy még élek és nem tűntem el. Még itt vagyok. Még élek és megtörtem. De általában tudom magam tartani. Mert én igenis erős vagyok, aki küzdött, kitartott és nem szabad feladnia. Egy életet kaptam vissza, melyet soha nem engedhetek el a kezemből. Egy eső csepp hullik a kezemre, majd azt követi száz meg száz társa. Lassan egy könnycsepp gördül ki a szememből. Egy könnycsepp, amely mindent megváltoztat. Egy könnycsepp, amely elenged engem, a lelkemet, a fájdalmat. Egy könnycsepp, amely mindent magának akart, megtartott és mindent vitt magával. Egy csepp a lényem. Egy csepp én. One Drop Tear.

Felhúzom a lábaimat, kezemmel átölelem, majd lassan Zaynre nézek, aki mindezt a szenvedést végig nézte és most könyörögve, tehetetlenül figyel rám. Nincsenek szavak, nincsenek tettek. Csak mi vagyunk. A tekintetünk. Átadtam magam, félek, rettegek, remegek. Csak könyörögni tudok.

-Kérlek, maradj velem! - suttogom felé, bár fogalmam sincs, hogy hallja-e vagy sem. De ez az utolsó szavam hozzá, mert a következő pillanatban körülvesz a sötétség, és behív az ajtaján. A lelkem már nem az enyém. Én már nem vagyok magamé. Elvesztem. Már csak egy könnycsepp vagyok az arcomon, mely legördül és a semmibe vész. Nincs értelmem, nincs miért-em. Nincs semmim. De... Te... csak maradj velem. 

Az ő érintése elég, hogy elvigye a fájdalmamat. Rendben leszek, ha nem hagy elmenni, nem hagyja hogy elragadjanak. 

-Csak kérlek ne engedj el. Neked adom a szívemet, neked adom a lelkemet, neked adom mindenemet. Csillagok vagyunk, melyeknek ragyogniuk kell az éjszaka égboltján. Képekről kell visszanéznünk a szeretteinkre. Nekünk együtt kell maradnunk és magunk köré építenünk a világunkat. Csak kérlek ments meg, mert a szívem nem bírja a  küzdelmet. 

Kinyúlok érted, de Te nem vagy ott. Elengedtél. 

Egy utolsó sóhaj. 

Egy utolsó lélegzet.

Egy utolsó dobbanás.

Egy utolsó megkönnyebülés.

SZERETLEK. Egy szó, amelyben megtudok kapaszkodni és visszahoz.

Kinyitom a szemeimet és valami rikító fehér vesz körül mindenhol. Egy hatalmas fehér ágyon fekszem, a hátérben hallom az ismerős csipogást. Tagjaim elgémberedtek, fájnak, sajognak. Szívem lágyan, talán túl lassan is küzd a véremmel, a lelkemért. Beszívok egy mély levegőt és egy halvány mosoly jelenik meg az arcom tövében. Élek és újra itt vagyok. Megmentettél Zayn, velem maradtál. Nem tudom hol vagy. Merre vagy. Azt sem tudom mennyi idő telt el. Azt sem tudom hogy szeretsz-e még. De én itt vagyok. Kész vagyok rád. Kész vagyok ránk. Kész vagyok köréd építenem a világomat. 

ZAYN

Egy rekedtes sóhaj szakad fel belőlem. Szemeim égnek az órák óta tartó munkától, lassan berekedek és a szervezetem sem bírja már sokáig. Lehajtom a laptopom tetejét és félrerakom az asztalon, melyen pár koszos pohár, tányérok, üres kajás dobozok, a telefonom és a szemüvegem fekszik. Ránézek az órára, és rájövök hogy lassan hajnalodik. Megint túlságosan beletemetkeztem a bánatba, a figyelem elterelésbe. Ugyanúgy mint az elmúlt 3 hónapban. Nem tudok arra gondolni hogy könyörgött nekem. Ahogy rekedtes, mély sóhaj tört fel a torkából és utána elment. Itt hagyott engem, a karjaimban halt meg. Elernyedt a teste, de egy félóra múlva halkan küszködött, kapkodott a levegőért. De ez nem ő volt.Nem láttam a könyörgést, a szikrákat a szemében. A menekülést, a kínt és a fájdalmat, amely felemésztette őt. Nekem is fájt, én is éreztem. A kötelék amely köztünk volt, éreztem hogy elszakad. Már nem tartoztunk össze. De csak azért nem, mert elment a sötétséggel. Mert én hagytam elmenni és nem küzdöttem érte.  Nem voltam elég erős. Nem akartam tudni milyen nélküle, mert belegondolni is rossz volt, de most ahogyan átélem, még rosszabb. Sokáig őrjöngtem, kutattam hogy az orvosok mivel tudnák megmenteni, de a mai napig nem találtam semmit. A kómának rengetek fajtája van. És mindennek más az oka. Az ő esetében teljesen más, hiszen a múltjában van egy betegség, amelyre lehet mindezt fogni. Mindenképp jelentkezniük kellett volna a jeleknek hogy nincs jól. Sokat gondolkodtam az együtt töltött időn és rájöttem, hogy igenis voltak. A szemén sokszor látszott hogy kínlódik, küzd valamivel. Az orvosok megvannak győződve arról is, hogy hallucinációi voltak. Ebben nem vagyok biztos, de nem kételkedem az orvosok szavaiban. Lassan 2 hónapja, hogy átszállították egy szanatóriumba, ahol csak arra várnak hogy felkeljen. De napról-napra kevesebb az esély. Az életfunkciói csökkennek. De én nem adom fel. Muszáj kitartanom és hinnem, mert könyörgött nekem. 

A kezeimbe hajtom a fejem és pár pillanattal később már rázkódom a gyötrelmes zokogástól. Nem engedhetem el. Nem lehet ez a mi történetünk vége. Azóta is esőcseppek hullanak mindenhonnan. Mi összetartozunk. 

"Próbálok az emlékedbe, egy képbe kapaszkodni, amely bennem is az életet és a kitartást tartja. Nem tudom mi lesz, vagy hol vagy most az álmok vagy a tudatlanság birodalmában, de Darc, SZERETLEK. Kérlek, gyere vissza hozzám."

Tudatlan fohászom, melyet már kívülről fújok és mindennap éjjel-nappal elhajtok érted már lassan egy önálló gondolattá, szóvá forrja ki magát. De megteszem, mindaddig, amíg fel nem kell. Ő a mindenem és ez összetör engem is. Elment, nem maradt velem, pedig én odaadtam volna mindenem. Igyekszem, reménykedem mindennap. De nehéz. Nagyon, nagyon nehéz. Írtam egy dalt. Kettőnkről szól. A könyörgésünkről, a küzdésünkről. A szerelmünkről. Szívemből szól. 

Kérlek, csak halld meg!

Kérlek, maradj velem!

Ne hagyj el!

Itt vagyok, várok rád!

Elveszem a kezeimet az arcom elől. Borostás vagyok, de nem érdekel. Csak egy ágyra vágyom, hogy végre megszabaduljak a gondolataimtól. Felállok, elrámolok mindent az asztalról. Kidobom a szemetet, kikapcsolom a laptopot, a poharakat a konyhába viszem. Lekapcsolom magam után a villanyt, majd a telefonommal a kezemben, elindulok az emeletre. 

Alig hogy fölérek, hátraugrom, majdnem leesek a lépcsőn, mert a telefonom felüvölt. Elkáromkodom magam, majd lepillantok a készülékre. Egy privát szám. Elhúzom a szám, de felveszem, mert lehet hogy fontos lehet és valakinek szüksége van rám. 

De nem is gondolnék arra, hogy egy gyönyörű hang szól bele:

- Itt vagyok!

Puszi

Dasie