Song: Old Money
Darcy
- Zayn, jól vagy? Itt vagy még? - kérdezem a telefont a kezemben tartva, miközben felülök az ágyon. A durva takaró a földre esik, a lábam fedetlenül marad és a lágy szellő hideg fuvallatként ért. De ott voltam és valójában éreztem. Minden érintést, tapintást. a levegőt.
- Igen, minden rendben. Úristen... hallom a hangod. Hallom a hangod, kicsim. - nevetett fel boldogan. - Nem tudod mióta várok erre. - ruhák suhogását hallottam, majd egy kis puffanást és ajtócsapódást, kulcsok zörgését.
- Mégis most mit csinálsz Zayn? - kérdeztem, mert a hangokból ítélve valamire készült az éjszaka kellős közepén.
- Mit csinálnék? Megyek hozzád. - hallottam az autó bőgését, majd az erőt, amely hajtotta.
- Ide akarsz jönni? Most? Biztos rémesen festek. - próbáltam felállni hogy keressek egy tükröt és megnézzem mennyire festek cudarul. 3 hónap kóma után, nem vártam csodákat az állapotom felől.
- Ez még tőled is túl sekélyesen hangzott, ugye tudod? Nem a érdekel hogy hogyan nézel ki. Végre felkeltél és csak ez számít. De most leteszem hogy ne okozzak balesetet és melletted kössek ki az ágyban. - nevetett az utolsó kijelentésén.
- Ez még viccnek is rossz Malik! - köszönés nélkül letettem, mert a kezem annyira remegett, hogy már nem tudtam tartani. Azt hiszem időbe fog telni, míg az összes erőmet visszaszerzem. Olyan kilátástalannak éreztem a jövőmet. Azt sem tudtam kivagyok igazából. Mi a valós vagy kitalált? Hol az életem? Mégis mi történik?
Elgondolkodó azt hiszem hogy mit is kapunk az élettől. A sorsunkat ki határozza meg? Ki dönti el, hogy mikor és mit kell megélnünk? Ki akarja mindazt, hogy boldogok legyünk vagy éppen szomorúak? Miért gazdag az emberiség egy része vagy miért halnak éhen nap mint nap több ezren. Minden válasz bennünk van, csak rá kell jönnünk. Az én életem is épp olyan rejtély most számomra, mint másnap a jövő vagy a holnap. Én sem tudom mi lesz, vagy egyáltalán mi volt. Örülhetek annak, hogy élek. De megmondja valaki ki is vagyok én? Vagy majd idővel megismerem önmagam? Szeretném. Az életemet akarom élni valaki olyan mellett aki fogja a kezem, aki szeret és odaadó velem. Csak maradjon velem. Meg kell találnom a szívemet értem és Zaynért. Emlékeznem kell a napokra, melyeket tőle kaptam, amelyek helyett én teljesen mást képzeltem el. Fel kell építenem egy új világot értünk, a családomért, a jövőmért. De kimondja meg hol kezdjem? Vajon léteznek angyalok, akik elhozzák nekem a megvilágosodást, dicsfényt? Igaz az oly sok monda, történet, könyv amelyek erről szólnak, vagy azok is úgy születtek mint az én képzeletem? Bárcsak okosabb lennék, és tudnék magamnak erre válaszolni. És nem egy rongynak érezni magam, amivel csak a padlót lehet feltörölni.
Sűrű gondolataim között elnyomott a nehézkes álom és fehér köd szállt a kérdéseimre. A mellkasom gyengén emelkedett föl-le, de éreztem hogy élek és én vagyok. Kételyek nélkül. Egy kéz finoman cirógatta a csővel ellátott kezemet, mégis ez volt a legmegnyugtatóbb dolog a világon, amelyet valaha éreztem. Biztonságban voltam, nem féltem és egy utolsó mély levegővel megnyugodtam. Majd kinyitottam a szemem és belenéztem a saját lelkembe. Elpirultam és megejtettem egy halvány mosolyt.
- Szia! - nézett rám lágyan és lassan közelebb jött, majd a kezébe fogta az arcomat. -Istenem, el sem hiszem hogy a kezemben tartom az arcodat. - döntötte a homlokát az enyémnek. -Hihetetlen! -könnyeim ekkor már záporoztak szavaitól, melyeket lágyan csókolt le forró ajkaival. Ezzel magában tart belőlem egy részt, a lelkem egy darabját. Szeretem és mindig is szerettem őt, ebben biztos vagyok, attól eltekintve hogy nem ismerem a történetünket. De egyszer azt is szeretném megtudni, mert biztos vagyok benne hogy nem az az igazi, amire én emlékszem. De ebben nem lehetek biztos.
- Nagyon szeretlek! - suttogta ajkaimra és csókolt meg lágyan, óvatosan mintha porcelánból lennék. Kettőnk összeolvadása olyan volt, mintha két lélek újra találkozott volna és újra egynek éreznék magukat. Összeforrtunk, azt sem tudtuk hogy válunk majd valaha szét. Mindig emlékezni akartam az ilyen boldog pillanatokra, melyek megtörténtek velünk. Álmaimban mindig örökre ő lesz és szívemben őt fogom őrizni egy bérbe adott helyen. Mert ahol ő lesz ott leszek én is, de ő bennem él és marad. Mert csak az ő lelkével tudok élni. Ő éltet és ad erőt számomra. Ez a csók többet jelentett minden tettnél és minden elejtett szónál. Benne van az én fényem, amely csak akkor világít ha együtt vagyunk. Az öröklétben, elválaszthatatlanok.
- Én is nagyon szeretlek! - motyogtam a csókunkba, miközben könnyeim potyogtak és keveredtek össze az érintéseinkkel. A bőre érzése a bőrömön mindennél jobban kellett, mint a sivatagban a víz, vagy mint anyának a gyermek. Szükségem volt rá, akartam. A rabjává akartam válni és soha, de soha el nem engedni. Féltem, ha kiengedem a kezeim közül, akkor elveszítem örökre, és a szerelmem sem lenne elég hogy visszakapjam.
- A szívem a tiéd és miattad vagyok egész Darc, végre kapok levegőt 3 hónap után! - csókolta meg a homlokomat, majd az orromat is. A hajamat lágyan kisimította az arcomból és magához húzott egy forró ölelésbe, mégis vigyázva rám. Én pedig felkuncogtam, mert olyan igaziak voltunk és végre annak is éreztem mindent.
- Imádom ezt a hangot, de mi az, ami nevetésre késztet? - simogatta a karomat fel-le tetovált karjaival.
- Érzem hogy élek és itt vagyok. Veled. - húztam közelebb magamhoz úgy, hogy már ő is az ágyon ült, én pedig lassan az ölébe másztam.
- El sem tudod képzelni milyen nehéz volt abban a tudatban élni, hogy lehet hogy soha nem tarthatlak már így a karjaimban. Nem hittem hogy bárki is pótolhat. Féltem ha nem látom az arcod elveszek. De most érzem hogy jobban szeretlek mint azelőtt. Megpróbáltam nélküled, de csak összetörtem magam és rosszabb volt. Hiányoztál és szükségem van rád. Most már maradj velem! - a mellkasára hajtottam a fejem, hallottam szapora szívdobbanását, amely egyre jobban csillapult. Felvettük egymás ritmusát, együtt vettünk levegőt. Ő az én csillagom, amely mindig fent ragyog az égen és erőt ad, hogy én visszatérjek a földre. Semmi nem változhat, amíg kitartunk egymás mellett.
Órákig feküdtünk így, volt amikor el is szundikáltunk közben, de Zayn olyan kimerültnek tűnt hogy nem mertem már felébreszteni. Átölelte a derekamat és a vállamra hajtotta a fejét. Belepuszilt a nyakamba, majd elégedett felsóhajtott és édesen elaludt, a karjaimban, azon a pici kórházi ágyon. Nem bántam. Nyugodt voltam. Nem hagyott egyedül, nem adta fel a reményt értem. Én sem tettem volna másképp. Ő volt a mindenem. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam le én is a fejem és aludtam el, az álmok csendes óceánján, békésen, az én királyfimmal.
- Ezt nem hiszem el! RÖGTÖN kelljen fel fiatalember, amíg nem hívom a biztonságiakat! - hallottam meg egy nagyon mérges hangot, amire Zayn is fészkelődni kezdett, majd álmos tekintetét rám emelte. Én halvány mosollyal az ágyunk előtt álló nővérre mutogattam. Megdörzsölte a szemeit és csak motyogott valami elnézést félét és ki is kelt az ágyamból.
- Ez elfogadhatatlan. Mégis hogy képzelte hogy befekszik egy beteg ember mellé és majd összeroppantja a bordáit. Ez egy kórház az istenért, nem egy hotel! - a dühös nővérke csak mondta a magáét, miközben átkötött nekem egy másik infúziót és kivette az orromból az oxigén csövet, amelyet eddig észre sem vettem.
- Meg is fulladhatott volna, vagy bármi maradandó kárt okozhatott volna! Képes ezt felfogni? - tette fel a kemény kérdést Zayn-nek, akire rá sem nézett.
- Igen asszonyom, elnézést kérek. - sütötte le a szemét elszégyellve magát, én meg alig bírtam ki nevetés nélkül. Valószínűleg ezt ő is láthatta rajtam, mivel kacsintott egyet.
- Maga meg ne mosolyogjon, inkább válaszoljon a kérdéseimre, amiket felteszek. - vette fel a kórlapomat, az ágy végéből. - Mikor tért magához?
- Az éjjel, de pontos időt nem tudok mondani. Talán éjfél is elmúlt már, amikor magamhoz tértem. - adtam az igaz választ.
- És hogy érezte magát? Volt hányás, hányinger, szédülés vagy bármilyen rohama? - körmölt folyamatosan.
- Nem, semmi ilyen nem történt. Teljesen jól érzem magam azóta is.
- Rendben. A fiú hogy kerül ide? - szegezte nekem a kérdést.
- Felhívtam, amikor magamhoz tértem. Ő volt az első aki az szembe jutott. - felelem lágyan.
- A nővérpultot azonnal hívnia kellett volna. Ha önnek nem is, a fiatalúrnak mindenképpen meg kellett volna tennie. Bármi történhetett volna magával. Az sem kizárt hogy komplikációk léphettek volna fel. - fújtatott dühösen és igazította meg a szemüvegét, miközben a kezével hadonászott.
Zayn-el egyszerre mormoltunk valami választ, de mind a ketten somolyogtunk magunkban.
- Egyenlőre ennyi. Rögtön értesítem a szüleit, mert gondolom az sem történt meg eddig. - vágta hozzám gúnyosan, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Én figyeltem tágra nyílt szemekkel utána, de nem tudtam hova rakni. Majd megráztam a fejem és Zayn-re néztem.
- Most jön még csak a neheze. - hajoltam oda hozzá és megcsókoltam. Bármi is álljon előttünk, ő itt van, velem és szeret. Más nem számít.
- Ez még viccnek is rossz Malik! - köszönés nélkül letettem, mert a kezem annyira remegett, hogy már nem tudtam tartani. Azt hiszem időbe fog telni, míg az összes erőmet visszaszerzem. Olyan kilátástalannak éreztem a jövőmet. Azt sem tudtam kivagyok igazából. Mi a valós vagy kitalált? Hol az életem? Mégis mi történik?
Elgondolkodó azt hiszem hogy mit is kapunk az élettől. A sorsunkat ki határozza meg? Ki dönti el, hogy mikor és mit kell megélnünk? Ki akarja mindazt, hogy boldogok legyünk vagy éppen szomorúak? Miért gazdag az emberiség egy része vagy miért halnak éhen nap mint nap több ezren. Minden válasz bennünk van, csak rá kell jönnünk. Az én életem is épp olyan rejtély most számomra, mint másnap a jövő vagy a holnap. Én sem tudom mi lesz, vagy egyáltalán mi volt. Örülhetek annak, hogy élek. De megmondja valaki ki is vagyok én? Vagy majd idővel megismerem önmagam? Szeretném. Az életemet akarom élni valaki olyan mellett aki fogja a kezem, aki szeret és odaadó velem. Csak maradjon velem. Meg kell találnom a szívemet értem és Zaynért. Emlékeznem kell a napokra, melyeket tőle kaptam, amelyek helyett én teljesen mást képzeltem el. Fel kell építenem egy új világot értünk, a családomért, a jövőmért. De kimondja meg hol kezdjem? Vajon léteznek angyalok, akik elhozzák nekem a megvilágosodást, dicsfényt? Igaz az oly sok monda, történet, könyv amelyek erről szólnak, vagy azok is úgy születtek mint az én képzeletem? Bárcsak okosabb lennék, és tudnék magamnak erre válaszolni. És nem egy rongynak érezni magam, amivel csak a padlót lehet feltörölni.
Sűrű gondolataim között elnyomott a nehézkes álom és fehér köd szállt a kérdéseimre. A mellkasom gyengén emelkedett föl-le, de éreztem hogy élek és én vagyok. Kételyek nélkül. Egy kéz finoman cirógatta a csővel ellátott kezemet, mégis ez volt a legmegnyugtatóbb dolog a világon, amelyet valaha éreztem. Biztonságban voltam, nem féltem és egy utolsó mély levegővel megnyugodtam. Majd kinyitottam a szemem és belenéztem a saját lelkembe. Elpirultam és megejtettem egy halvány mosolyt.
- Szia! - nézett rám lágyan és lassan közelebb jött, majd a kezébe fogta az arcomat. -Istenem, el sem hiszem hogy a kezemben tartom az arcodat. - döntötte a homlokát az enyémnek. -Hihetetlen! -könnyeim ekkor már záporoztak szavaitól, melyeket lágyan csókolt le forró ajkaival. Ezzel magában tart belőlem egy részt, a lelkem egy darabját. Szeretem és mindig is szerettem őt, ebben biztos vagyok, attól eltekintve hogy nem ismerem a történetünket. De egyszer azt is szeretném megtudni, mert biztos vagyok benne hogy nem az az igazi, amire én emlékszem. De ebben nem lehetek biztos.
- Nagyon szeretlek! - suttogta ajkaimra és csókolt meg lágyan, óvatosan mintha porcelánból lennék. Kettőnk összeolvadása olyan volt, mintha két lélek újra találkozott volna és újra egynek éreznék magukat. Összeforrtunk, azt sem tudtuk hogy válunk majd valaha szét. Mindig emlékezni akartam az ilyen boldog pillanatokra, melyek megtörténtek velünk. Álmaimban mindig örökre ő lesz és szívemben őt fogom őrizni egy bérbe adott helyen. Mert ahol ő lesz ott leszek én is, de ő bennem él és marad. Mert csak az ő lelkével tudok élni. Ő éltet és ad erőt számomra. Ez a csók többet jelentett minden tettnél és minden elejtett szónál. Benne van az én fényem, amely csak akkor világít ha együtt vagyunk. Az öröklétben, elválaszthatatlanok.
- Én is nagyon szeretlek! - motyogtam a csókunkba, miközben könnyeim potyogtak és keveredtek össze az érintéseinkkel. A bőre érzése a bőrömön mindennél jobban kellett, mint a sivatagban a víz, vagy mint anyának a gyermek. Szükségem volt rá, akartam. A rabjává akartam válni és soha, de soha el nem engedni. Féltem, ha kiengedem a kezeim közül, akkor elveszítem örökre, és a szerelmem sem lenne elég hogy visszakapjam.
- A szívem a tiéd és miattad vagyok egész Darc, végre kapok levegőt 3 hónap után! - csókolta meg a homlokomat, majd az orromat is. A hajamat lágyan kisimította az arcomból és magához húzott egy forró ölelésbe, mégis vigyázva rám. Én pedig felkuncogtam, mert olyan igaziak voltunk és végre annak is éreztem mindent.
- Imádom ezt a hangot, de mi az, ami nevetésre késztet? - simogatta a karomat fel-le tetovált karjaival.
- Érzem hogy élek és itt vagyok. Veled. - húztam közelebb magamhoz úgy, hogy már ő is az ágyon ült, én pedig lassan az ölébe másztam.
- El sem tudod képzelni milyen nehéz volt abban a tudatban élni, hogy lehet hogy soha nem tarthatlak már így a karjaimban. Nem hittem hogy bárki is pótolhat. Féltem ha nem látom az arcod elveszek. De most érzem hogy jobban szeretlek mint azelőtt. Megpróbáltam nélküled, de csak összetörtem magam és rosszabb volt. Hiányoztál és szükségem van rád. Most már maradj velem! - a mellkasára hajtottam a fejem, hallottam szapora szívdobbanását, amely egyre jobban csillapult. Felvettük egymás ritmusát, együtt vettünk levegőt. Ő az én csillagom, amely mindig fent ragyog az égen és erőt ad, hogy én visszatérjek a földre. Semmi nem változhat, amíg kitartunk egymás mellett.
Órákig feküdtünk így, volt amikor el is szundikáltunk közben, de Zayn olyan kimerültnek tűnt hogy nem mertem már felébreszteni. Átölelte a derekamat és a vállamra hajtotta a fejét. Belepuszilt a nyakamba, majd elégedett felsóhajtott és édesen elaludt, a karjaimban, azon a pici kórházi ágyon. Nem bántam. Nyugodt voltam. Nem hagyott egyedül, nem adta fel a reményt értem. Én sem tettem volna másképp. Ő volt a mindenem. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam le én is a fejem és aludtam el, az álmok csendes óceánján, békésen, az én királyfimmal.
- Ezt nem hiszem el! RÖGTÖN kelljen fel fiatalember, amíg nem hívom a biztonságiakat! - hallottam meg egy nagyon mérges hangot, amire Zayn is fészkelődni kezdett, majd álmos tekintetét rám emelte. Én halvány mosollyal az ágyunk előtt álló nővérre mutogattam. Megdörzsölte a szemeit és csak motyogott valami elnézést félét és ki is kelt az ágyamból.
- Ez elfogadhatatlan. Mégis hogy képzelte hogy befekszik egy beteg ember mellé és majd összeroppantja a bordáit. Ez egy kórház az istenért, nem egy hotel! - a dühös nővérke csak mondta a magáét, miközben átkötött nekem egy másik infúziót és kivette az orromból az oxigén csövet, amelyet eddig észre sem vettem.
- Meg is fulladhatott volna, vagy bármi maradandó kárt okozhatott volna! Képes ezt felfogni? - tette fel a kemény kérdést Zayn-nek, akire rá sem nézett.
- Igen asszonyom, elnézést kérek. - sütötte le a szemét elszégyellve magát, én meg alig bírtam ki nevetés nélkül. Valószínűleg ezt ő is láthatta rajtam, mivel kacsintott egyet.
- Maga meg ne mosolyogjon, inkább válaszoljon a kérdéseimre, amiket felteszek. - vette fel a kórlapomat, az ágy végéből. - Mikor tért magához?
- Az éjjel, de pontos időt nem tudok mondani. Talán éjfél is elmúlt már, amikor magamhoz tértem. - adtam az igaz választ.
- És hogy érezte magát? Volt hányás, hányinger, szédülés vagy bármilyen rohama? - körmölt folyamatosan.
- Nem, semmi ilyen nem történt. Teljesen jól érzem magam azóta is.
- Rendben. A fiú hogy kerül ide? - szegezte nekem a kérdést.
- Felhívtam, amikor magamhoz tértem. Ő volt az első aki az szembe jutott. - felelem lágyan.
- A nővérpultot azonnal hívnia kellett volna. Ha önnek nem is, a fiatalúrnak mindenképpen meg kellett volna tennie. Bármi történhetett volna magával. Az sem kizárt hogy komplikációk léphettek volna fel. - fújtatott dühösen és igazította meg a szemüvegét, miközben a kezével hadonászott.
Zayn-el egyszerre mormoltunk valami választ, de mind a ketten somolyogtunk magunkban.
- Egyenlőre ennyi. Rögtön értesítem a szüleit, mert gondolom az sem történt meg eddig. - vágta hozzám gúnyosan, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Én figyeltem tágra nyílt szemekkel utána, de nem tudtam hova rakni. Majd megráztam a fejem és Zayn-re néztem.
- Most jön még csak a neheze. - hajoltam oda hozzá és megcsókoltam. Bármi is álljon előttünk, ő itt van, velem és szeret. Más nem számít.
Sziasztok!
Sok kihagyás után, felkerült a 19.rész, amely az utolsó előttiként debütált. Lesznek persze plusz részek és a következő egy kicsit hosszabb lesz, hogy mindent értsetek. De nem akarom jobban húzni. Nincs rá időm, és azt gondolom nem érné meg elrontani ezt a történetet. Remélem még az utolsókban is velem tartotok és ezzel a történettel.
Mindenkinek kellemes nyarat, jó pihenést és minden jót kívánok a legjobb olvasóknak a világon
Pusi
Dasie
Szia Dasie!
VálaszTörlésAmikor elkezdtem olvasni ezt a történetet tudtam hogy valami nagyon jót érdekeset izgalmasat alkotsz és igazam is lett.
Minden fejezetet elolvastam eddig és mindig izgalommal vártam a folytatást.
Ez a fejezet az egyik kedvencem. Ahogyan Darcy aggódik a külseje miatt nagyon aranyos és Zayn hát ő Zayn :). Egyszóval imádtam.
Nagyon ügyes vagy és már nagyon várom a folytatást azonban ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban is. Hisz egyik szemem sír a másik nevet mert várom a következő fejezetet de nem is örülök neki hiszen ez lesz az utolsó.
De nagyon remélem még olvashatlak mert igazság szerint hiányoznának az írásaid a napjaimból.
Sok sikert, kitartást, ihletet a folytatáshoz.
Szép nyarat pihend ki magad.
Puszii Petra :)