Huszadik könny

River flows in you

Darcy

Csak erő kell mindenhez. Kitartás, akarat. Így kaphatod meg mindazt, amire vágysz. Így kaphattam vissza kettőnket és az életemet. Mindig azt kértem hogy velem maradj, bíztam az esőcseppekben, bíztam az életben, bíztam a sötétben is. Kerestem magamat, de nem láttam sehol. Ha belenéztem a tükörbe csak a sötétséget láttam. Mindez kívülről történt és én nem észleltem belőle semmit. Úgy láthattak az emberek mintha egy üres ember járkálna az utcákon, aki próbálja átvészelni a mindennapokat, igyekszik túljutni az életen, de legfőképp önmagán. Sok mindenről szólt az én történetem és nem tudom hogy kinek mit jelentett. Bennem elindított egy utat, amelyet követnem kell ahhoz, hogy az álmaimat megválthassam és teljes, normális, boldog életet éljek, azzal aki igazán szeret. Mindez, nemkönnyű, leírva tűnik annak. De a pillanat, a lélegzet, a lét ennél sokkal nehezebb. 

Sokszor töprengek azon, hogy mi lett veled. Belegondoltam hogy ugyan milyenek lettünk volna együtt. Több volt bennünk, csak a szívem robbant szét a pillanatban. Már semmi nem éltet, már semmi nem hoz lázba. Azon gondolkodom hogy vajon hol vagy most. Kivel, mit csinálsz és miért engedted meg, hogy elejtsem a kezed. Pedig én itt vagyok, kereslek a percemben, a levegőmben, de nem talállak. Azt hittem te és én ennél többek vagyunk. De minden az én hibám. Tudom hogy feladtad és nem kellek már. De ez akkor is fáj és nem kapok levegőt, Mert azt akarom hogy fájjon, mégis édes ízét érezzem a boldogságnak és bemutassak a nagybetűs életnek. Én küzdeni akarok, minden rossz emléket elveszíteni és tisztalappal indítani, mert borzasztó így feküdni a homályban. Én téged akartalak, belül küzdeni akarok és még most is azt teszem. Miért nem hallod? 

Mindenhol követni akarlak, ahol vagy én ... csak mondj valamit. Miért nem mondasz semmit?

Én annyira büszke vagyok rád, fogom a kezed és semmi nem törheti meg a pillanatot. Azt hiszem minden összekavarodott.  Én is és te is. Minden és mindenki. Miért nem érti meg senki azt, hogy élnie kell az életét, levegőt venni, túljutni dolgokon és sokszor, amikor csak lehet új és tiszta lappal indítani?

De miért fáj ennyire a magány, ami belülről marcangol és nem tudok vele mit kezdeni? Pedig akarok, széttépném a mellkasomat is, cafatokra szaggatnám a  bőröm, csak hogy kikerüljön ez belőlem. Ez az érzés amely a földig tipor, mert nem bírom tovább és elegem van a gondolataimból. Zayn...ments meg. 

Vannak álmaink, történeteink és vannak gondolataink is, amivel együtt kell élnünk. Nem tudjuk csak úgy eldobni magunktól, mert csak úgy tudunk létezni. Viszont muszáj a feszültséget kirekesztenünk a létünkből. Sokak számára ez egyszerű. Sportolnak, táncolnak, írnak, énekelnek, festenek, fényképeznek, nevetnek. Vagy ha a rossz oldalát nézzük az éremnek, akkor isznak, drogoznak, majd öngyilkosak lesznek. 

Bennem ez máshogy van, mert a lelkem felszínén, mélyen rekedt a fájdalom és feszültség. Nem tudom és tudtam hogyan is adhatnám magamból ki. A gyerekkorom óta, a betegségemmel együtt csak nőtt és nőtt bennem. Túl sok volt, elég. Egyszer mindenki besokall, de más tünetekkel. 

Elmesélem a történetem, hogy te is megérts mindent, mert tudom, most csak bámulod a képernyőt, visszaemlékezel a pillanataimra, arra honnan indultam és mivé lettem. Nem érted? Nem értetted? Hidd el, én sem. De maradj kérlek, csak te maradj. 

Köszönöm. Beteg lettem, fájt hosszú idő óta valami fájt és nem bírtam. Gyerekként másképp fogta fel az ember, de az hogy nem úszhattam, minden álmomat szétrombolta. Egy tolószékes ember lettem, béna lábakkal, szervekkel és rossz immunrendszerrel. De nem tehetettem ellene semmit. Mindenki álomvilágba ringatta magát, hogy majd egyszer meggyógyulok. De a napok csak múltak, én pedig még mindig az ablakom előtt ültem, bámultam a külvilágot, amely élt - ellenben velem - szabad volt, színes, tündöklő. Míg én sorvadt, kínzott és gyötrelmes. Minden kislány életében eljön a nap amikor belép az iskola kapuján, örömujjongásban tör ki, cipeli a hátán a nehéz táskát, copfja körülöleli arcát és csak nevet, nevet és nevet. Boldog, szikrázó tünemény. Ez élteti a világot, ez tartja egyben a lelkeket, a virágokat, a szívet, a hitet. Az univerzumot. Tőlem elvették a világot, elvették mindazt, ami fontos lett volna. És nem hibáztathattam érte senkit, mert nem tudtam kit. Később, érettebb fejjel rá kellett jönnöm, hogy mindennek én vagyok és voltam az okozója. Nem állítom hogy én tettem magam beteggé, Az én lelkem és testem sérült, nekem kellett volna megoldást találnom rá. 

Évek teltek el fájdalommal, kínnal és homállyal. Annyi, de annyi minden történt velem, annyi fájdalom járt át és annyi lét veszett oda a semmibe. De nem tehetek semmit, mert ezt kaptam az élettől, ez lettem én és nem volt és nem is lesz beleszólásom abba, hogy mit kapok, mit oszt nekem a sors. 

Lefuthatom a maratont, festhetek képeket, énekelhetek, tanulhatok - akkor sem kapom vissza az életem, amit tőlem 6 évesen elvettek. Itt ülök és írok. Megosztom veletek mindazt, ami velem történt és nem értetek semmit, nem éreztek semmit, miközben már zokogva sír a lelkem. Nem vagyok öreg, sem idős. Nem vagyok okos, sem művész. Semmi nem vagyok, csak egy lány, aki igyekszik, de senki nem veszi észre. 

Elmúltak az évek, a fájdalom enyhült, és talán volt reményem és már volt HELYEM a világban. De elszigetelődtem, bezárkóztam és... talán még most sem tudom mikor fogok igazán kinyílni. 

Tanultam, beletemetkeztem a könyvekbe, elképzeltem magamnak egy álomvilágot, amiben minden szép és jó. Amiben kívántam hogy az emberek ne tudják ki vagyok, a múltam. Ne emlékezzenek a beteg lányra. Én csak szerettem volna megkapni azt a tisztalapot. 

És lett egy csodám, egy hihetetlen szép isteni jelenésem. Ő remény volt a megmentésemre. Minden volt amit kívántam. Zayn ott volt és szeretett. 

A pillanataink, érintéseink - mind-mind egy nagyon rövid szál volt, amelyre mindig is emlékezni fogok. Szerintem eddig minden tiszta volt mindenkinek, de a rejtekhelyünkön kezdődtek a gondjaim, a látomásaim, a démonjaim. Azt hittem valami magával ragad, hogy Zayn nem is létezik én pedig egy másik univerziumban vagyok. Nem jöttem rá, hogy haldoklom és csak egy apró szegély tartott vissza attól, hogy örökre búcsút mondjak az életemnek, a létemnek, a jövőmnek, a szerelmemnek. 

Még azzal is tisztában voltam hogy nekem nem adatott több. Ennyi,kész, vége. Minden meghalt. A levegő, az érzés, a sóhaj, a hang, az érintés, érzék és a remény. Sötétség lett a legjobb barátom. Mégis kitud ebből kiszabadulni, kitudja magát ebből kitépni? Én akartam. Ellenálhatatlanul hittem. A szívemben, a lélegzetvételemben és legvégsősoron a fájdalomban. Mert kellett a fájdalom és még most is kell. Ezzel létezem. Újra.

És most itt vagyunk. Olvasod a soraimat, valószínűleg csak rázod a fejed hogy miről is hablatyolok össze-vissza. Azt hiszed megőrültem és minden hülyeséget kitaláltam. Tudod, ezt rád bízom,mert helyetted nem tudom megítélni mi is ez. Mert te is egyedi vagy, különleges, önálló léttel és gondolattal. Lehet hogy most itt hagysz és nem jössz vissza soha többé. Elmenekülsz és nem nézel vissza. Erős vagy, én azt mondom, mert minden egyes lépés haladás a cél felé. Most itt tartok. Szeretnéd tudni,mi vár rám? Hát én is. De csak azt ígérhetem, hogy amíg Zayn a kezemet fogja és esténként a fülembe súgja a földhöz ragadott szavamat, addig ott leszek benned és létezni fogok. Mert én leszek a Te reményed és könnyed.

Hát sziasztok!
Nagyon köszönöm azoknak akik még itt vannak velem és elolvasták ezt a fejezetet. Végül ez nem az utolsó lett, mert még jövök nektek eggyel. Nem tudom mikor és nem is ígérek semmit. De sok mindenre választ adtam ezzel a résszel. R