Tizenötödik könny

Sziasztok! 

Meg is érkeztem a következővel! Nagyon köszönöm azoknak akik még itt vannak még velem. Sokat jelent, és most már ebben a részben kezdetét veszi az, amire régóta vártam. Nem tudom hogy fogtok rá reagálni, de írjátok meg! :) 

Puszi

Dasie

Song:WE ALL

DARCY

A pulcsim ujját húzogattam, miközben azt figyeltem hogy Zayn megpróbálja a csónak lapátjait kihalászni anélkül, hogy együtt a csónakkal felborult volna. A sálamat felhúztam az orromig és belenevettem, de halkan hogy ő meg ne hallja. Aranyos volt és nem nevetséges, mégis felvidított. Egy ideig még elnéztem ahogy küszködik és szerencsétlenkedik egy sort, majd odasétáltam és megkérdeztem kell-e neki segítség.

- Nem, menni fog egyedül is! - szűri ki a fogai között a szavakat, miközben megcsúszik és az eddig megszerzett lapát visszaesik a  csónakba, ő pedig fejjel a vízbe. A térdeimre támaszkodva nevetek és a könnyem is kicsordul, miközben odatántorgok, térdre ereszkedem és megvárom még felbukik hogy kisegítsem. 10 másodperc múlva nagy robajjal felbukik és a haját hátrasimítva - mert természetesen az a legfontosabb - prüszköl, mint egy dühös macska. Szemeit rám emeli és oda úszik. Kezemet felé nyújtom hogy kisegítsem, de ő nem fogadja el, hanem a stégre támaszkodik és kiemeli saját magát. Leül a szélére és rám néz. Végig nézek rajta és vele egyszerre nevetek fel. Hátradőlök, mert nem bírom abbahagyni, és a lábaimat felhúzom a hasamhoz. A levegőben kettőnk nevetése hallatszik és a nap sugarai is fényesebben sütnek. Legalábbis én így veszem észre, mert soha ezelőtt nem éreztem jobban magam. Feléfordulok és egymás szemét nézzük. Elmerülünk a tekintetek forgatagában és kizárunk mindent. Nem hallunk mást, csak egymás lélegzetvételét. Mellkasunk gyorsan fel-le süppedt, emlékeztetve a percekkel ezelőtt történtekre és megint ránk tör a nevetés. A keze elindul felém és elsöpri a szemembe lógó tincseket. Közelebb hajol és lágy csókot nyoma számra, de én ellököm mert mindene vizes és hideg. 

- Megyek átöltözök! - mosolyog és feláll. Felülök, hagyom hogy a szél a hajamba kapjon és lágyan játszon fürtjeimmel. Csodálatos érzés és megnyugtató. Szapora szívverésemet gyorsan leállítja, és kitölti a bennem támadt űrt a csend. 

A felemésztő, mégis eszméletlen, hátborzongató megnyugvás. A sugarak felé fordítom az arcom és élvezem ahogy a D-vitamin feltölti a pórusaimat. Ritka az ilyen idő Londonban, bár most távol vagyunk tőle. Itt tudnék maradni örökre, mindent magunk mögött hagyva. A gondokat, a betegségemet. Eddig nem igazán beszéltem róla Zayn-nek, de tudom hogy egy idő után el kell mondanom neki, mert szeretném ha mindennel tisztában lenne. Hogy akármennyire is átlagos lánynak tűnök, nem vagyok az. Részben. Amióta felépültem, igyekszem egy normális 18 éves lány életét élni. Tanulok, néha barátokkal vagyok, mégis magányos. És ez a része számomra nagyon rossz. Mert komolyabb és bezárkózottabb vagyok mint a többiek. Más szemszögből látok mindent. Amit ők gondolkodás nélkül megtudnak tenni, én arra nem vagyok képes. Először megrágom, átgondolom és csak utána cselekszem és tudom hogy ez sokszor idegesítő, és szánalmas, de ilyen vagyok. De van egy másik oldalam, mintha kettévágták volna a személyességemet. Tudok nyitott lenni, vidám, boldog és egy lány akinek vannak érzései, csak megijed tőlük. Mert ez van bennem. Rátaláltam erre a csodás srácra és azt érzem hogy én túl kevés vagyok és túl sok a hibám hozzá képest. Ő tökéletes, aranyos, megértő és most itt van velem. Vagyis én vagyok itt vele, de ez már igazán mellékes. A barátom lett és egyre komolyodnak köztünk a dolgok, de közben meg azt érzem, hogy megfojt bennem ez az érzés, a sok gondolat ami kiakar törni. Mindezeket hogyan mondhatnám el neki?

Ezek a bennem rejlő kételyek és nem tudom hogyan reagálna rá. És most hatalmasat hazudtam magamnak, mert biztos vagyok benne, hogy megértené és próbálna rajta segíteni, mert ő egy önzetlen srác, de még sem merem. Gyenge vagyok és félek. 

- Mi az, amin ennyire gondolkozol? - lép mellém és leereszkedik. Gondolkodásaim közepette, nem is vettem észre, hogy teljesen átöltözött és visszajött. Egy fekete pulcsi van rajta, szürke nadrág és egy adidas cipő. Haját még nem szárította meg teljesen, csak átdörzsölte törölközővel, mert kócos és itt-ott még megcsillan rajta egy-két vízcsepp. 

- Semmin! - mosolyogva nézek rá és rázom meg a fejem. - Jól vagy? - söpröm el szeme elől a fekete tincseket. Füléből kivette az ezüst fülbevalókat, így csak két pont látszik a helyén. 

- Persze. Ez semmiség volt. Most legalább magamtól estem bele és nem a többiek dobtak bele. - nevet. Csodás baritonja a szívemig hatol és a mellkasára hajtom a fejem. Keze a hátamra siklik és lágyan simogat. Néha-néha lehajol és a hajamba ejt egy-egy lágy puszit. 

- Nem úgy volt hogy csónakázunk? - nézek fel pillanatokkal később. Íriszei ragyognak, arcán lágy mosoly játszik. 

- De, csak nem akartam megszakítani a pillanatot. De most már menjünk. - feltápászkodik, engem is felsegít, majd leporolja magát. 

Együtt sikerül kiszednünk a lapátokat, majd rájuk támaszkodva belépünk a csónakba. Zayn letekeri a zsinórt, amivel a stéghez volt rögzítve, majd szép lassan elindulunk. A kabátomat jobban összehúzom magamon és élvezem a friss levegőt. 

- Tetszik itt. Köszönöm hogy elhoztál. - nézek rá és csillogó szemeibe.

- Én köszönöm hogy eljöttél. Reméltem hogy tetszeni fog. Igazából idetudtalak képzelni, ahogyan a stégen ülsz és élvezed a nap sugarait. De azt hiszem alábecsülhetem a képzelőerőmet, mert annál csodálatosabb voltál, ahogy elnéztelek. - szavait meghallva rögtön lesütöm a szemem és elpirulok. Az ilyenekkel annyira zavarba tud hozni.
- Most legszívesebben felemelném az állad és minden ellenvetésedet kicsókolnám belőled, de nem szeretném ha elsodródnánk, mert lehet túlságosan is beléd feledkeznék. - hitetlenkedve megrázom a fejem és ráemelem a tekintetem.
- Nem csinálhatod ezt állandóan! - szólok rá.
-Mégis mit? - kérdez rá,csúfondáros mosollyal.
- Azt, hogy állandóan zavarba hozol. Zayn én... -veszek egy mély levegőt. - Ez nekem nehéz. Mind feldolgozni, mind elfogadni. Mert számomra olyan hihetetlen hogy elég vagyok neked. - tör ki belőlem az igazság, amit már nem tudok magamban tartani.
- Darcy, csodálatos lány vagy, még ha nem is hiszed el. Ígérem azon leszek hogy ezt észrevedd végre magadban. Nagyon értékes vagy számomra, de azt hiszem ezt már mondtam neked egy párszor ha nem is ezekkel a szavakkal. Viszont szeretném ha bíznál bennem és megosztanál velem dolgokat. Ha bármi gyötör, vagy bármi baj van csak szólj nekem kérlek. Beszéljük meg. - kérlel a szemeivel, a szívével és tudom, ha akarnék sem tudnék neki ellenállni. Nem tudnék neki ellentmondani,már miért is szeretnék. Nem lenne értelme. Bíznom kell benne, pedig tudom hogy ez sem neki, sem nekem nem könnyű. De valahol, valamikor el kell kezdenünk. Meg kell osztanom vele az életemet.
- Köszönöm, de tényleg! - mosolyogtam rá hálásan, majd figyeltem ahogy tovább evez az aprócska tavon.

Körülöttünk a fák lengedeztek a lágy széltől, a nap haloványan ontotta még magából a sugarakat, a madarak még mindig velünk voltak, ezen a múlni nem akaró napon, mely mégis oly gyorsan szaladt, de fontosabb volt és lényegesebb bármelyik eddiginél. A bőrömön éreztem a lágy simogatást, a levegőt és a fejemben megfordultak olyan gondolatok hogy bárcsak Zayn érintéseit érezhetném ott. Kiráz a hideg,és pironkodom gondolataimon, aminek nem itt és nem most van itt a helye, és ideje sem.
- Tudod ha szeretnél róla beszélni, én meghallgatlak. - zökkent vissza a valóságba. Kérdőn emelem rá a tekintetem.
- De miről is?
- Arról, amin nap mint nap gondolkozol. Ha egyedül hagylak mindig magadba zárkózol és mikor visszatérek, látom hogy elvagy a magad kis világában. Olyan mintha küzdenél valamivel, de nem tudok rájönni mi is az. - magyarázza, miközben tovább evez.
- Saját magam. - suttogom. Lágy hangomat elviszi a szél, de Zayn így is meghallja. Szemei együttérzést mutatnak, és tudom, érzem hogy most legszívesebben átölelne. De szükségem van pár percre hogy átgondoljam mindazt, amit mondani szeretnék, illetve hogy biztos vagyok-e benne.
- Már említettem neked hogy beteg voltam és felkellett adnom az álmaimat. De részletesen még nem mondtam el neked. Már kiskoromtól kezdve úsztam. Szinte járni tanultam meg, de rögtön bedobtak a vízbe a szüleim és élveztem. Az edzőm mindig azt mondta, hogy én vagyok az élő reménye és nem látott még ilyen bajnokot, mint amilyen én vagyok. Szép jövő vár rám, csak ki kell tartanom és mindig gyakorolnom kell. 6 éves voltam, amikor nyáron a gyerekolimpiára edzettem. Mint minden nap bementem, úsztam, gyakoroltam, kihoztam magamból amennyit csak tudtam. Az egyik edzésem után, miközben vártam anyára, megcsípett egy méhecske. Akkor még nem is volt vele semmi baj, előfordul. Viszont napról-napra egyre gyengébb lettem. Elvittek egy orvoshoz, akiről csak annyit mondok el, hogy 3 évig félre kezelt és már a halál szélén álltam, ha anyukám nem lép a sarkára és nem keres másik orvost, akkor én már nem ülnék itt veled. De az a másik orvos segített rajtam. Lehet hogy sok mindent felkellett adnom és sok mindenen mentem már keresztül, de itt vagyok, élek és ez a legfontosabb. De közben ültem tolókocsiban, a májam tönkre ment a sok gyógyszertől, tört el lábam, vállam. Sok mindenen mentem keresztül. A szteroidos kezelésektől, amivel felturbózták a szervezetemet, felpuffadtam és elhíztam. Évekbe sikerült így is, hogy elérjem a mostani formámat, ami még mindig messze nem tökéletes, mert csak végig kell nézni rajtam. A bőröm érzékeny, nem használhatok sminket, csak ami természetes anyagokból készült. A ruha anyagokra is érzékeny vagyok, gyorsan szárad a bőröm. A kedvemre is kihatással van, fáradékony vagyok, a szervezetem nem olyan erős. És ezzel együtt kell élnem, mert ez vagyok én. -nézek el a semmibe. Szemeimet könnyek lepik,és már régen távol vagyok az emlékek világában, amelyek vissza visznek a múltban történtekhez. Képek jelennek meg a szemeim előtt és karjaimat magam köré fonom hogy elfojtsam a bánatomat. Nem akarok előtte összeroppanni. De ezt elszerettem volna neki mondani.
- Hé, ne sírj! - a következő pillanatban már a karjaiban vagyok és halkan dúdol nekem valamit hogy megnyugodjak. Elmondja hogy az övé vagyok, hogy fontos vagyok számára, és nyogodjak meg, mert tökéletes vagyok, úgy ahogy létezem. A nyaka köré tekerem a kezem, és így maradunk, míg azt nem vesszük észre hogy nem látjuk Zayn házát, hanem egy teljesen más rezidencia mellett haladunk el.

 Mind ketten felugrunk, ami nem egészen jó ötlet, mert a csónak meglibben és majdnem kiesem, de még idejében leguggolok. Zayn felkapja az evezőket és elkezd evezni. 2 óra idegeskedés után, meglátjuk messze a távolban a házát. Csendben tesszük meg az utat visszafelé. Kiszállunk a csónakból, Zayn kibiztosítja, majd elindulunk a házba. A kandalló elé hoppanok. A tűz már nem ég, de egy pár apró szikra még izzik a hamuban. Kellemes meleg van, a kinti lehűlt levegőhöz képest. Lehajolok, kikötöm a cipőmet, majd kibújok belőle. Leveszem a zoknim, majd beletömöm a cipőmbe. Felhúzom magamhoz a lábam törökülésbe, és lehunyom a szemeimet. Zayn leül mellém és az ölébe von. Fejemre hajtja az állát,és így maradunk kettesben. A pillanatban ragadunk,és észre sem vesszük hogy az idő megállt, mert csak mi ketten maradtunk.

Én hamarabb magamhoz térek mint Zayn. Furán érzem magam és szédülök. Felemelem a fejemet és lassan kibontakozom a karjaiból, ahol nem igazán tudom felfogni mióta is vagyok. Felállok, és a kandalló elé sétálok, majd megfordulok és a kanapéra nézek, vagyis rá. Ott ül, és nem mozdul. Még levegőt sem vesz. Olyan mintha nem is ezen a világon lenne hanem valahol máshol, egy másik dimenzióban. Megdörzsölöm a szemem hogy nem álmodok-e, és mikor kinyitom egy halvány arany fonalat észlelek magunk körül,amely engem és őt is átszövi, de csak kettőnket a szobában. Megvagyok ijedve, mert nem tudom hogy hol vagyok és miért csak én vagyok magamnál. Félek, hogy megrekedtem. Az ajtóhoz sétálok, de az nem nyílik. Az ablakoknál el van húzva a függöny, de sehogy sem akarják megadni magukat, hogy szétrebbenthessem őket. A külvilág el van zárva tőlem, és csak állok ott egyedül a szürkületben, tehetetlenül. Félek hogy elvesztem.

Dasie