Ötödik könny

Ne haragudjatok, de most nem tudok bevezetést írni. Túl intenzíven ért ennek a résznek az újra írása.
Amit Darcy az emlékeiben leír, az a szín tiszta igazság és az mind megtörtént velem.

Song: Perfect


Zayn

-Megijesztesz. Valami baj van?-kérdezte Johanna a telefonban.

-Nem. Semmi gond nincs, de lenne hozzád egy kérésem. Megtudnád adni Dasie telefonszámát?-a gyomrom is görcsbe rándult, ahogy csak kiejtettem a nevét a számon. Azóta is vonzott magához és úgy éreztem hogy szüksége van rám. Nekem is szükségem volt arra, hogy kitöltse bennem ezt az űrt, ami akkor keletkezett mikor beszálltam a kocsimba azon a reggelen. Egy hétvége alatt sikerült úgy megnyílnia nekem hogy szerintem ő maga is meglepődött, nem beszélve rólam, aki rengeteget nevetett és beszélt, annak ellenére hogy nem vagyok az a beszédes típus. De ezt ő hozta ki belőlem. Ő érte el azt bennem hogy megtudjak benne bízni oly módon, amit soha nem gondoltam volna. És hiányzott az érzés ami átjárt, amikor vele voltam. Bele se mertem gondolni hogy mi lenne ha még jobban megismernénk a másikat és több időt töltenénk együtt. De mint mindig most is fellépett bennem az a kérdés hogy csinálhatom-e én ezt vele? Bezavarhatok-e én az ő nyugodt életébe? Ez idegesített is egy kicsit, hogy most az először nem akartam popsztár lenni, hanem csak egy átlagos srác aki rajonghat és óvhat egy olyan lányt mint Darcy. 

-Zayn, miért szeretnéd?-kérdezett vissza egy kisebb hallgatás után Hanna. Nem lepett meg hogy feltette, de nem is szándékoztam ingerülten válaszolni.

-A múltkor elfelejtettem tőle elkérni és szeretnék vele beszélni.-magyaráztam és csak remélni tudtam hogy semmi olyat nem hallott a hangomban hogy nem legyen a válasza.

-Nézd Zayn. Én teljes mértékben megértelek és szeretnék is segíteni, de ő az a lány aki nagyon sebezhető és sok mindennel kellett már neki megküzdenie. Nem hinném hogy hiányzik az neki hogy rajongók utálják.-ledermedtem és nyelnem kellett egy nagyot. Erre nem számítottam hogy Hanna ennyire félti és védi. De ez teljesen érthető.

-Azt hogyan érted hogy sok mindennel kellett már megküzdenie?-erről nem beszélt nekem, mégis akkor is éreztem hogy titkol valamit, de úgy voltam vele hogy majd elmondja ha szeretné. Én nem szeretek erőltetni semmit. 

-Ezt nem tőlem kell megtudnod drágám. Én nem szeretnék bekavarni semmibe. Ő tudja kinek mit mondd el. De kérlek ha szorosabbá is válik a kapcsolatotok vigyázz rá. Nem tudna feldolgozni már egy akkora fájdalmat.-vált egyre vékonyabbá a hangja. Éreztem hogy komolyan beszél és komolyabb dologról van szó, mint amire számítottam. De a számát még mindig nem kaptam meg.

-Akkor nem is adod oda nekem igaz?-sóhajtottam fel.

-Nem. Ezt tőle kell kérned. Hogy megbízik-e annyira benned hogy megadja és beengedjen az életébe, ami ismétlem nem egyszerű és zökkenő mentes számára drágám.-felsóhajtottam és megdörzsöltem a szemem. Megrázó volt ez a pár perc és fárasztóbb mint egy koncert. Felemészt a hiánya és az elérhetetlensége. Én ebbe beleőrülök komolyan mondom.

-Értem. De még két hétig távol vagyunk, addig nem tudok sehogysem kapcsolatba lépni vele.-rimánkodtam a telefonba.

-Addig legalább lesz időd átgondolni az egészet. Mert lehet hogy most ez csak egy fellángolás benned vagy csak azért kell neked ennyire, mert tudod hogy elérhetetlen. Figyelj a koncertre Zayn és koncentrálj most arra hogy turnéd van a srácokkal. Ő itt lesz akkor is, amikor visszajössz. Nem fog elmenni.-tudatta velem és éreztem hogy igaza van. Mégsem szerettem veszíteni. Mindig elértem amit akartam, az élő példa arra hogy világhíres banda vagyunk és lányok milliói imádnak minket, amit sokszor a mai napig nem értek és nem akarok elhinni.

-Igazad van. Köszönöm Johanna. És sajnálom hogy ilyennel zavartalak.-szóltam bele a telefonba válaszként.

-Semmi baj. Én örülök hogy segíthettem egy kicsit is.-nevetett a hangszóróba.

-Várj, még egy kérdés és esküszöm utána nem lesz több. De ugye jól van?-tudnom kellett. A gondolat hogy még két ilyen hét, mint az utóbbi volt, felemészt ha nem tudom most ezt meg. Legalább ez egy kicsit megnyugtatna.

-Persze hogy jól van. Szerintem most az átlagosnál is. Túl van 5 zh-n és kezdődik neki is a nyár. Felettébb boldog most. Már csak egy éve van hátra és végre a saját lábára állhat. Már alig várja.-elmosolyogtam a jövőjét hallva és a pillanatait tudni, csak úgy is, hogy Johanna tudatta velem. Örültem hogy boldog. Vagyis remélem hogy az.

-Ennek örülök. Ha beszélnél vele, mondd meg neki hogy gratulálok.-mondtam. Ebben nincs semmi kompromitáló.

-Mindenképp. Viszont most mennem kell a betegekhez drágám. Legyetek jók és puszilom a srácokat.

-Jól van. És még egyszer köszönöm Hanna.-tettem le a telefont én is és huppantam vissza Niall mellé.

-Nah hogy ment?-nézett fel rám a telefonjából, amibe mélyen belesüppedt.

-Nem jól. Nem adta meg.-sütöttem le a fejem.

-Hogy-hogy?Miért nem?-ráncolta össze a homlokát értetlenül.

-Mert félti tőlem és nem szeretné ha most bezavarnék az életébe.-suttogtam el a szavakat, melyek bennem is épp hogy csak most váltak teljesen érthetővé.

-Hát értem. De ne add fel haver. Ha hazamentünk majd meggyőződ őt is és Dasie-vel is találkozhatsz.-veregette meg a hátam.

-És mi lesz ha nem akar engem látni?-néztem fel rá.

-Ezt most komolyan Zayn Malik kérdezte tőlem?-vonta fel a szemöldökét a szőkeség. 

-Igen.-nevettem fel keserűen.

-Ne agyalj ezen olyan sokat bro. Minden jó lesz. Most viszont menjünk el valahova. Azt hiszem a közelben van egy golf pálya. Az neked is jót tenne. Csendes és nagyon kell koncentrálni. Elterelné a gondolataidat róla egy kicsit.-pattant fel bármilyen ellenkezést kizárva.

-Jó. Menjünk.-adtam meg magam. De tudtam hogy ez nem nagyon fog sikerülni és nagyon nehéz 2 hét vár rám. Baszd meg Zayn Malik! Miért kellett ilyen helyzetbe sodornod magad? Miért kell így érezned?...Ennyire akarva őt..

Darcy

(Kérlek ezt a dalt olvasd miközben olvasod Darcy részét: We Might Fall)

Izgatottan léptem ki az Oxford kapuin és élveztem ahogyan a lágy szél belekap a szőke hajamba. Éreztem hogy szabad vagyok. Túl vagyok egy nehéz fél éven és végre itt van a nyár, ami előttem áll nyitottan, teljesen üresen, mégis a gondolataimban már tele tervekkel. Elnevettem magam. Általában ezer dolgot is megszervezek a fejemben, de a felét sem váltom meg. De legalább ott vannak nekem a lehetőségek. Előttem áll most másfél hónap amiben csakis azt csinálok amit szeretnék. Ez a felszabadító érzés csak még nagyobb mosolyt csalt az arcomra és eldöntöttem hogy veszek magamnak egy vaníliás kávét, mint minden egyes nap. Szokásommá vált és nem tudtam hogyan is tudtam volna lemondani róla. Majd most sikerülni fog. Közelébe sem megyek az iskolának, az biztos. De a tételeimet és jó mélyre süllyesztem a fiókban. Szinte ugrálva értem oda és kértem ki sugározva a boldogságtól a kávémat. Lelkesedésem és a jó kedvem mindenki arcára mosolyt csalt és örültem hogy feltudok az én lükeségemmel vidítani másokat. Ritkán volt igazán jó kedvem és ritkán éreztem igazán felszabadultnak magam, de ez a nap más. És azt érdemli ez a gyönyörű szép délután hogy én csakis ragyoghassak. Lassan haladtam a kicsi kis kuckóm felé, ahol már vártak rám a pillangóim. Sokszor éreztem magam egyedül abban a lakásban és már nagyi is régen látogatott meg hosszú időre. A szüleimet 2 hete láttam, amikor ellátogattam hozzájuk és már nagyon hiányoztak. Soha sem gondoltam arra hogy talán túl hamar történt meg az hogy elkerültem tőlük, de akkor nem volt más megoldás és most már csak örülni tudok annak hogy idő előtt felnőttem. Így teljesíteni tudtam az álmaimat és tudtam komolyan arra koncentrálni amit szerettem. De akkor miért érzem azt hogy hiányzik valami az életemből? Miért érzem azt hogy egy részem, egy igen domináns részem nincs velem? Túl sok a miért és túl kevés rá a válasz. Kitártam a kovácsolt vas kaput és fellépdeltem a fekete ajtóhoz. Kikerestem a táskámból a kulcsokat és amikor kinyitottam az  ajtómat megcsapott az otthon illata. Felsóhajtottam és levettem a barna cipőimet. Imádtam őket. Bár ebben a pillanatban most valamiért mindenért oda voltam. Levettem a blézeremet és felakasztottam a kabátjaim mellé. 

A konyhába mentem és kivettem a hűtőből egy joghurtot. Nem tudtam nélkülük élni. Mindenem ez a tejtermék. A pultra könyököltem és bámultam ki az ablakon átgondolva azt, hogy mennyi minden is történt már velem. Nem csoda ha azt éreztem hogy néha felrobban az agyam és nem tudok tovább egy levegőt sem beengedni közéjük. Kiakartam magamból írni azt a 2 évet is, ami talán a legborzalmasabb volt amit azok közül amit át éltem. De 2 hete nem tudtam folytatni. Nem tudtam leírni egy szót sem. Megrekedtem, de éreztem hogy egyszer ezzel is szembe kell néznem és ki kell adnom magamból ezt is, mint a többit. Ha az ment, ennek is mennie kell. Kidobtam a dobozt és a kanalat a mosogatóba tettem. Felmentem átöltözni és kezembe vettem a kis könyvet, egy tollat és leültem az asztalhoz egy pohár narancslével hogy ott folytathassam és leírhassam a legmegrázóbb élményemet, ahol abba hagytam. Visszaolvastam hogy mi volt az utolsó oldalon:

-Rengeteg idő eltelt míg anya a doktor nénivel és a doktor bácsival beszélgetett, de 4 órával később megjelent a szobában könnyes szemmel és mondta hogy beszélni szeretne velem.

Elmondta hogy sokáig most ez lesz a szobám és próbálnak majd nekem segíteni. Viszont ő nem tud itt maradni velem, mert dolgoznia kell és az öcsémre vigyázni. Én elpityeredtem, de az évek alatt megtanultam hogy el kell fogadnom azt, ami van. Így anya felkelt és ott hagyott engem Londonban, a kórházban, egyedül. 

Ahol 2 évet töltöttem.-

És folytattam ott, ahol abbahagytam.

Másnap, amikor felkeltem a fehér ágyból, hiányzott az anyukám és féltem is egy kicsit. Nem tudtam mi vár rám és az én testvérkém sem volt ott velem, aki sokszor megölelt hogy ne sírjak és elmondta hogy szeret. Egy ápolónéni jött be hozzám és elmondta hogy őt Johanná-nak hívják és most elfog engem vinni hogy elvégezzenek pár vizsgálatot, utána pedig kapni fogok reggelit. A nap folyamán kiderült hogy a májam károsult a sok gyógyszer miatt, amivel eddig kezeltek és nem biztos hogy kifogja bírni míg megkapom a szteroid kezelést, ami az orvosok terve volt. De muszáj volt megpróbálni, mert másképp nem éltem volna túl a másnapot sem. 

A karácsony hétvégéje borzalmas volt. A tudat, hogy én nem lehettem ott anyáékkal borzalmas volt. Csak sírni tudtam mind a két nap. Talán, ez volt a legnehezebb és legszomorúbb pillanat, amit addig átéltem. A szilveszter már jobb volt. Kaptam az infúziókat, a kezeléseket és az idő lassan, de telt. 

Január 8.-án a papám születésnapján eldurrant egy véna a kezemben. Ami eddig is bevolt kötve a jobb oldali csukló vénámba, nem bírta tovább és tiszta véraláfutásos lett. Vasárnap este volt és fájt, borzasztóan fájt. A nővérkék próbálták nekem újra bekötni, de nem sikerült. 12x szúrtak meg. Már-már ott tartottak hogy a bokámban keresték a vénát, de nem találtak. A szervezetem oly szinten volt kimerülve és kész volt arra hogy feladjon mindent, hogy semmi nem akart sikerülni. Olyan érzések keringtek bennem, amiket nem tudtam meddig tudok még elviselni és eltűrni. Zokogtam. Keservesen zokogtam és már nem is éreztem a tűk hasító szúrását a bőröm alatt. Belém döfték, nem érdekelve az, hogy nekem mennyire fájhat. Senkit nem érdekelt azon az estén hogy én abban a pillanatban hogy érzek. Mindenki azon volt hogy a branül bennem maradjon és csepegjen tovább nekem az arany csodaszer, ami segít rajtam. Éjfél volt már, amikor a nővérke letörölte a homlokáról az izzadság cseppeket és szemén látszott hogy kész arra hogy feladja. Nem akart tovább bántani sem engem és nem tudott már hol megszúrni. Emlékszem a sürgősségi osztályról jött le hozzám egy fekete hajú nővérke. A nevére már sajnos nem emlékszem, de ő leült velem szemben és megvizsgált mindenhol. Végül csodák csodájára és mindenki ámulására a bal mutató ujjamban lévő hajszál eret találta meg, ami befogadta a számomra oly értékes cseppeket. Hetekig így ment és nekem minden egyes mozdulatomra figyelnem kellett, hogy nehogy eldurranjon a vénám. Figyeltem is. Hiszen mi mást tudtam volna tenni? Februárban a nagymamám pár napra bejöhetett hozzám és megengedték neki hogy bent aludjon velem. Talán ez volt a legjobb és legszebb időszaka annak a 2 évnek. Ha lehet ilyet mondani. Márciusban az állapotom sokat javult, és hazamehettem pár napra. Csodás volt újra Birmingham-ben lenni. Este a szobámban elaludni. Hetente vissza kellett járnom kezelésekre és kontrollra, de ez mégis jobb volt mint a nagy fehér szobában ülni napokat egyedül töltve. Csendben. Tanulva. Mert mindig tanultam. A tankönyveimet bújtam és magamtól okosítottam magam, hogy egy nap én is visszamehessek az iskolába és megvalósíthassam álmaimat.

Fél éven át kezeltek szteroidokkal és én nem éppen lettem az a kis darab. A szép alkatom és barnaságom eltűnt. Már nem voltam az a kislány aki sportos volt és szép vékony az úszástól. Nem. Kövér voltam és ez fájt talán a legjobban hogy nem én tehettem róla. Mert nem attól híztam el hogy sokat ettem volna, vagy ki se mozdultam volna akaratomból, csak a gép előtt ülve. Nem. Engem a betegségem és gyógyszerek tettek ilyenné. És fájt borzalmasan fájt. 

Szeptemberben visszamehettem az iskolába és nem kellett osztályozót írnom. Tudták tanáraim hogy szorgalmas voltam és jobban megtanultam mindent, mint sok diák. Végre volt egy fél évem, amikor talán minden zökkenő mentesen telt. De mint, mindig jöttek az újabb problémák, gondok. Mert miért ne jöttek volna?

Könnyekkel küszködve söpörtem le az asztalról mindent, nem számítva hogy a pohár is eltörik. Nem érdekelt. Fájt. Talán nem szabadott volna mindezt így, ennyire intenzíven ilyen hamar mindent leírni. Beengedni a gondolataim közé az iszonyatos fájdalmat. Nem tehettem semmiről az ég szerelmére, mégis miért én kaptam ezt a szerencsétlen sorsot az istenért? Miért én érdemeltem azt meg hogy ez történjen velem? Miért? Istenem, miért?

Nem tudtam leállítani és azt hiszem most először szakadtak fel bennem olyan emlékek, fájdalmak, félelmek és az érthetetlenség, megválaszolatlan kérdések, mint eddig soha. Csak sírtam és azt akartam hogy valaki az ölébe vegyen és megnyugtasson. Szükségem volt valakire. Mert talán a magány emléke még jobban felemésztett és felemészt a mai napig is. 

Köszönöm hogy elolvastad!