Egy bejegyzés-Kérlek olvasd el!♥

Song :Listen ♥

Mikor elkezdtem ezt a blogot, írtam az elején hogy néha-néha, ha úgy érzem szükségem van rá hogy kiadjak magamból érzéseket, illetve gondolatokat, akkor megosztom veletek.

Tudom hogy nem hoztam részt tegnap és szombaton sem a régebbi blogomra. De egyszerűen válságba kerültek az érzéseim és gondolataim. Tudom a történetet. A fejemben minden összeállt mind a 2 blogra, viszont egyszerűen még nem jutottam el odáig hogy folytassam. Talán senki nem tudja elképzelni hogy milyen nehéz is beleszőni az életemet egy történetbe úgy, hogy fel kell elevenítsek olyan dolgokat, emlékeket, történéseket, amik nem éppen kecsegtetőek és pozitívak. Van egy füzetem, amiben mindig leírom hogy mivel folytassam, illetve az ötleteket hogy hogy fonjam össze a történetet. Abban számtalan ötlet van és ígérem meg is valósítom. Most nem búcsúzom. Miért tenném? Hisz itt vagytok és csodálatosak. Mellettem álltok és biztattok. Ez ad erőt. Tegnap este felléptem a blogra és szorító érzés járt át. Lelkiismeret furdalásom volt azzal kapcsolatban hogy nem jelentkeztem nektek újjal. Felnéztem és kaptam egy kommentet a legutóbbi bejegyzésemhez. Bevallom, hogy elsírtam magam. Elmondom nektek hogy én nagyon ritkán tudok úgy igazán sírni. Most úgy jól esett. Kiadtam magamból azt a sok fájdalmat és feszültséget, amely bennem lakozott már kitudja mióta. Csak valahogy sohasem indult el bennem az, hogy megkönnyebüljek. Egyre csak gyűlt és gyűlt. Tűrtem mindent, és elfogadtam a dolgokat úgy ahogy vannak. Ezt a blogot nem azért hoztam létre hogy sajnáltassam magam vagy mindenki sírjon a történetemen. Közel sem. Azt szerettem volna hogy átérezzétek azt, amit én. Lássatok meg egy olyan életet ami közel sem tökéletes. Hogy az élet nem mindig oszt olyan lapokat aminek örülnünk kéne. Hogy sokszor erősnek kell lennünk és nem szabad elhagynunk magunkat. A végsőkig ki kell tartanunk. Tudom, hogy ez a bejegyzés tele lesz hibákkal. Ezért is elnézést kérek, és még sok minden másért. Mert tudom hogy valahol hibás vagyok. Vagy nem. Ezt nem tudhatom. De valamiért én ezt a sorsot kaptam. Ezt az életet, ami tele van kihívással és fájdalommal, de sokszor ragyogó pillanatokkal, boldogsággal. Sohasem tudtam hogy hol és hogyan tudnék köszönetet mondani két embernek. Azzal tisztában vagyok hogy az egyik ezt nem fogja elolvasni, hisz azt sem tudja hogy én blogot/at írok. Először is szeretnék köszönetet mondani a világ legjobb barátnőjének. Lolly-nak. Sokáig számon tartottam hogy mióta is ismerhetjük egymást, de az utóbbi időben feladtam. Mert nem tudom honnan számolhatnám azt hogy mi barátnők vagyunk. Ő mellettem volt akkor, amikor még kicsi, túlbuzgó voltam. Örömmel teli és állandóan vidám, akit sohasem lehetett lelőni. Lehet hogy ő már nem is emlékszik rá. De ő akkor is ott volt amikor megbetegedtem. Ő végig kísérte mindazt amin én átmentem. És ezalatt nem csak az egészségügyi problémáimat értem. Talán nem tudjátok elhinni, de voltak olyan időszakaim amikor elviselhetetlen voltam. Így visszatekintve a választ valamennyire sejtem. Fájt hogy fel kell adjam álmaim, hogy én nem lehet az az átlagos kislány aki szaladgál és élvezi az izomlázat. Érzi az életet. Kacag, sétál, fut, iskolába jár bármilyen nehézség nélkül. Mindig más akartam lenni. Olyan, akit mindenki elfogad és szeret. Tökéletes akartam lenni hogy aki rám néz, ne találjon bennem hibát. Mégis tudtam hogy ez lehetetlen. Egy beteg lány voltam, aki falakat húzott maga köré, hogy senki ne lássa meg az igazi oldalát. Eltaszítottam magamtól mindenkit. Egyedül maradtam, és ezen mai napig nem csodálkozom. Bunkó voltam és elviselhetetlen. Nem volt senkim. Akkor talán még ő is egy kicsit úgymond megijedt tőlem, hisz eltávolodtunk egymástól. De az idő ahogy múlt, úgy változtam én is. Magamban sikerült valamit lezárnom, vagy csak mélyen elrejtenem. Ezt nem tudom. A kapcsolatunk, barátságunk újra kinőtte magát. Barátok voltunk, barátnők, akik nyáron ha tehették minden idejüket együtt töltötték. Felejthetetlen élmények, éjjelek, beszélgetések. Olyanok, amelyek soha, senkivel nem lesznek mással. Ám sajnálatos módon, ahogy növünk fel, úgy kezd az időnk egyre kevesebbé válni. Ritkábban tudunk találkozni, de olyankor olyan mintha ott folytatnánk ahol előzőleg abbahagytuk. Voltak veszekedéseink, óh még milyenek, összetűzések, amikre később visszaemlékezve csak elmosolyodik az ember. Röstellem magam, hisz ha belegondolok csak ő segített eddig nekem mindig újra kimászni a mély gödörből. Sokat gondolkodtam már azon hogyan tudnám neki ezt meghálálni, de bevallom őszintén hogy még nem tudom. Egyszer talán erre is rájövök. Remélem. Szóval köszönöm neki. Mindent. De tényleg. Biztos nektek is van olyan személy az életetekben, aki mindent tud rólatok, úgy ismernek mint a tenyerüket. Biztos vagyok benne. Ha nem is egy barát, de az anyukátok, apukátok, testvéretek. 

A másik személy akinek hatalmas köszönettel tartozom, az az anyukám. Ő rá említettem azt hogy nem tudja hogy én írok és kicsit sajnálom ezt, de valamilyen szinten örülök is neki. A kapcsolatunk nem mindig olyan mint amilyennek szeretném, de nem panaszkodom. Neki nagyon nem lehet könnyű és én ezt megértem. Még beteg voltam sokszor mellettem állt, sőt mindig ott volt mellettem. Ezért azt érzem hogy az adósa vagyok. Nem akármilyen szinten. Ez nem olyan adósság amit csak úgy kitudnék fizetni, vagy megtudnék adni. Nem. Ezt soha nem tudom majd teljes mértékben megadni, megköszönni, meghálálni. De remélem tudja hogy mennyire szeretem, ha ezt nem mindig mutatom is neki ki. De nagyon, nagyon szeretlek anya!

Egy ilyen bejegyzést soha nem tudom hogy hogy kéne befejeznem. Mily vég lenne rá alkalmas. Valahogy mindig sikerül, és remélem most is fog. De még nem értem mindennek a végére, amit elszerettem volna mondani e bejegyzés során. 

Sokat olvasok, hallgatok zenét és álmodozok. Minden történet végén elgondolkozom hogy annak biztos úgy kellett volna-e történnie. Aztán mindig elkalandozom és eljutok addig , hogy mennyire fog hiányozni az adott könyv, fanfiction vagy egy bejegyzés. Olyankor tátong bennem egy űr, mintha elvesztettem volna. Gyakran gondolkozom azon, hogy hogyan tudnám ezt az ürességet magamban kitölteni, betapasztani. A fájdalmat, hogy újra meg újra elvesztek valamit, aminek az író segítségével egy adott időre részese tudok lenni. Egy történet szereplője, egy adott szemszögből. Erre, még a mai napig, eddig a másodpercig sem tudom a választ és lehet hogy soha nem is fogom megtudni. Tegnap éjszaka hajnal 3 körül, amint már említettem feljöttem a blogra és vissza-vissza olvastam a bejegyzéseket. Sírva. Amikor az előbb köszönetet mondtam két embernek is, nem értem a végére a hálálkodásomnak. És tudom hogy ennek még nincs itt az ideje hisz a történet majd csak most indul be, de én akkor is megköszönöm nektek, akik itt vagytok velem és támogattok. Külső szemlélők vagytok, akik nem élték át azt amit én, nem nézték végig a szenvedésem pillanatait, mégis mellettem vagytok és olvassátok az én kis buta és szerény irományomat, ami messze nem közelíti meg azt, amit kéne. Tudom hogy nem vagyok valami jó és azt is hogy nagyon kezdő vagyok még, de higgyétek nekem el hogy nagyon igyekszem a legjobban kihozni magamból. Már csak azért is mert itt vagytok. Olvassátok az én álmomat, az én életemet és az én fantáziám által kreált mesét. Az egyik legutóbbi kommentben azt olvastam hogy én nagyon megérdemelném azt, hogy egyszer tényleg találkozzak a srácokkal. Ezen csak mosolyogtam. Elég érdekes helyzet volt, ahogy feküdtem az ágyon, ölemben a laptoppal, sírás közben mosolyogtam. Boldogság töltött el hogy ezt halhattam, hisz ez az egyik legnagyobb álmom. Minden közül. De aztán mindig átgondolom és rájövök hogy szinte lehetetlen. Magyarországon élek, ahova nem hinném hogy a közeljövőben ellátogatnak. És amúgy sem tudok valami jól angolul, bár megteszek minden hogy ez minél hamarabb változzon. Imádom Angliát mióta csak élek és az eszemet tudom. Amióta egyszer voltam ott, elmondhatatlanul vágyom oda vissza. Az emberek, a légkör, a hangulata a városnak, országnak, érzem hogy olyan én vagyok. De míg élek remélek, szóval úgyis visszamegyek egyszer és talán haza se jövök. 

Másrészt félek. Félek attól hogyha találkoznék velük, nem tudom hogy bírnám ki utána, Hogyan kezelném a helyzetet. Az ürességet, hogy néhány percet velük töltöttem, mégis biztos vagyok benne hogy egy vagyok a több millió lány közül és soha nem fognak utána rám emlékezni. Mert egy semmi és senki vagyok. Csak egy egyszerű magyar lány, aki kimondhatatlanul és mindennél jobban vágyik valami,valaki/k után. És soha nem lehet az övé. Ez kicsit közhelyes volt, mert 17 éves fejjel nem úgy állok hozzájuk hogy majd egyszer úgyis engem vesz el valamelyikük. Nem. Én nem az vagyok, aki csak úgy oda adjon Harry-.nek egy óvszert, Zayn-től csokit kapjon, Niall-nek kaját adjon, Louis-nak egy répát és Liam-nek egy szorító, mindent elmondó ölelést. Nem. Én ettől nagyon félnék. És félek is. Talán ezért nem szeretnék velük sohasem találkozni. Hogy ne fájjon az utána bennem tátongó hiány, magány. Nem tudnám feldolgozni a lehetetlent. Kár is ilyenen évődnöm. Kár ilyenre az időmet, szavaimat pazarolnom. Most tudom hogy iszonyú rossz dolgot írtam le, és  már meg is bántam. De ez az én gondolatom. Soha nem sajnálom rájuk pazarolni az időmet, betűimet, álmodozásaimat. Olyan vagyok velük és olyanok ők nekem, akik állandóan a gondolataimban vannak, hisz 15 percet nem bírtam ki egy hétfő este hogy ne beszéljek valamelyikükről a barátnőmnek, akivel fogadtunk. De nem bántam és ő sem. Csak nevettünk rajta. 

Igen, a nevetés. Az élet egyik legszebb ajándéka mind nekem, mind neked aki ezt olvassa. Gyógyít, boldogít és kiemel a hétköznapi szürke hangulatból. Segít, hogy felülmúlhatatlan pillanatokat élj át, bárkivel is vagy. Barátnővel, egy baráttal, szerelmeddel, szüleiddel, bárkivel. Megfizethetetlen, mégis a legjobb dolog a világon. Soha ne engedd el, ha egyszer megkaptad, mert utána küzdened kell érte. De akkor is megéri, hidd el.

Nagyon sok mindent leírtam ebben a bejegyzésben és csak köszönni tudom hogy végig olvastad. De még lenne egy felvetésem, egy gondolatom ami csak úgy kiröppent a fejemből, így pár perccel ezelőtt és csak is ez tud a fejemben járni. Miközben a hagymát vágtam és úgy marta a szemem, hogy könnyeztem, eszembe jutott hogy hányan szenvedhetnek hozzám hasonlóan. Így ha Ti is szeretnétek, annak csak örülni tudnék.

Nyitni fogok fent egy olyan modult, hogy -"Szösszenetek"-ide bárki, bármikor leírhatja azt ami őt bántja, vagy csak megakarja osztani az érzéseit, de nem tudja hol tehetné. Ez csak egy ötlet és felvetés. Azért gondolkodtam ezen, hisz én feltétel nélkül megbízom mindenkiben aki itt van és szeretném ha jó hangulatú, mégis bensőséges lenne ez a blog. Hisz az én érzéseimről van szó benne, így úgy gondoltam hogy ne csak magamnak tegyek jót, így megoszthatod te is velünk akik itt vagyunk hogy ki vagy te, mi történet veled. 

Nagyon jól tudjátok hogy nem az a fajta vagyok, aki bármit is kommenthez köt és fenyegetőzik. Nem. ÉN úgy vagyok vele hogy aki úgy érzi ír és megosztja velem amit szeretne, valaki pedig olyan aki inkább csak elolvassa és csendben marad, mert ő olyan. Én ezt teljes mértékben elfogadom. Most sem lesz másképp. Nem csak akkor fogom ezt elindítani hogyha összejön ennyi meg ennyi komment. Még ma ki is fogom rakni és aki szeretne már írhat is. De azért az jó lenne ha leírnád hogy mit gondolsz erről. Mert a véleményetek érdekel mindennél jobban.

Köszönöm hogy elolvastátok, meghallgattatok és velem vagytok. Dupla résszel fogok jelentkezni szerdán, mivel tegnap nem raktam fel részt. Ezért a héten három résszel gazdagodhatunk. A másik ok amit még nem mondtam el hogy miért nem hoztam részt, az az hogy csütörtökön megműtöttek és lábadoztam. Szombaton pedig közbejött egy program, amiről csak pénteken szereztem tudomást, így elhúzódott minden. Minden rendben van velem és jól vagyok. Holnap megyek varratszedésre, szóval legyetek velem lelkileg. :)

Remélem élvezitek még a nyarat és ezt a 4 hetet ami még előttünk áll, hogy feltöltsön bennünket egy nehéz, hosszú tanévre. Na de még ne beszéljünk a suliról. Még addig van idő. 

Köszönöm hogy velem voltál a bejegyzés során és még mindig itt vagy. 

Nagyon köszönöm nektek a 12! feliratkozót. El sem hiszem, hisz még csak 3 rész van fent. Már több mint 2500!-oldalmegjelenítésem volt.:) Köszönöm a hozzászólásaitokat, a biztatásaitokat és azt, hogy vagytok. 

Imádlak titeket!

Hamarosan jelentkezem és ne felejtsd! a modult ha úgy érzed szükséged van arra hogy valahol, valaki meghallgasson. 

Ahogy a fiúk mondanák: Massive Massive Thank You! ♥♥♥♥♥

Dasie