Negyedik könny

Sziasztok!
Csak abban tudok reménykedni hogy tetszeni fog!
Szívem, lelkem benne van úgy olvassátok! 
Szeretlek titeket!
Jóéjt!
Dasie

Darcy

- Biztos aggódott más is már érted. - sütöttem le a szemem és muszáj volt lehunynom, másképpen nem tudtam volna kibírni azt, hogy ilyen közel van hozzám. Elviselhetetlen kín volt, hogy ennyire közel férkőzik, pedig messze nem is ismer. Nem tudja ki vagyok, mi a múltam, ami palástolja a jelenem is. Nincs szüksége egy újabb gondra, amit meg is lehet nevezni. Darcy. Nem, nem engedhetem.

- Lehetséges, de tőled akkor is nagyon aranyos volt. - hajolt vissza a kormányhoz mosolyogva, közben pedig elindult, szépen lassan a többi kocsit követve.

Én az ablakon bámultam kifelé, és hallgattam a nyugvó csendet, ami az autóban férkőzött kettőnk közé. Az ablakok elzárták tőlünk a kint zajongó világot, mégis beszökött néha-néha egy apró kiáltás, káromkodás a türelmetlenség jeleként. A következő percekben nem igazán tudtunk egymáshoz szólni. Ő szerintem kissé elszégyellte magát, hogy máris ilyet mondott nekem, én pedig zavaromban nem tudtam mit mondani. Amúgy sem az az ember voltam, aki oly könnyedén hoz fel témát, vagy tesz fel egy kérdést. Nem. Inkább elzárkóztam, és azon agyaltam, hogy megint elrontok valamit és hülyét csinálok magamból. Csakis a rossz, semmi jó. Félre értés ne essék. Nem voltam sohasem antiszociális. Nyitottam az emberek felé, de nem oly könnyedén mint iskolatársaim, akik a második estét már a pasijuk ágyában töltötték, vagy egy hét ismeretség után már megkezdték az újdonsült szerelmes kapcsolatot úgy, hogy alig ismerték meg egymást. Én soha nem néztem le senkit azért amilyen. Elfogadtam az ilyen embereket, hisz kitudja egyszer én magam még milyen leszek, és féltem, hogy ha előítéletes vagyok, akkor végleg egyedül maradok örökre, vagy megkapom azt az arcomba hogy -még te mondtad meg nekünk mi merről hány méter? Na ne nevettes!- így nem is hibáztattam és kerestem másokban a rosszat. Alig szóltam és elvoltam az én szűk kis baráti körömmel, ami szertefoszlott a gimi után, hisz mindenki a saját maga útját választotta, ezzel is elindulva a nagy betűs élet felé. Én is így tettem. A kapcsolatunk nem szakadt meg, de idővel halványult és már most nem éreztem magamhoz oly közel egyiküket sem. Sodródtunk az árral, örültünk a jelennek és a dolgoknak, történéseknek amiket kaptunk.

- Min töröd a fejed ilyen elmélyülten? - nézett rám Zayn a volán mögül.

- Csak a sulin gondolkoztam. - legyintettem.

- Ilyen unalmas vagyok hogy még a suli is érdekesebb? Au.. ez fájt.. - csóválta meg a fejét csalódottan, de láttam a szeme sarkában a nevetőráncokat.

- Dehogyis, csak úgy elkalandoztak a gondolataim. - nyugtatgattam.

- Jól van. Olyan sápadt vagy. Minden rendben?-legeltette szemét az arcomon, ahelyett hogy az utat figyelte volna.

- Kicsit már fáradt vagyok, de jól vagyok. - hazudtam. Émelyegtem és hányingerem volt. A fejem majd szét hasadt, és éreztem hogy elfogok ájulni.

Mivel már rendesen róttuk a kilométereket, egyre mélyebb levegőt vettem.

- Félre tudnál állni valahol egy pár percre? - kértem fojtott hangon.

- Persze. - vágta rá, és 2 pillanat múlva már egy parkolóban álltunk. Leállította a motort, és rögtön kipattant. Nem értettem elsőnek hogy miért, de a következő másodpercben már az én ajtóm nyitódott, maga  felé fordított és megfogta a kezem, miközben előttem guggolt.

- Miben tudok segíteni? - tekintett rám riadtan. A szemem csukva volt, és a mellkasom fel-le emelkedett  ahogy nyugtatni próbáltam magam. Nem álltam messze az ájulástól, de ő sem festett valami jól.

- Te jól vagy? - suttogtam és emeltem rá révedt szemeim. Ő pedig nevetésben tört ki, de a kezemet nem engedte el.

- Most komolyan értem aggódsz? Kutya bajom, csak megijesztettél. - járt körkörös mozdulatot a hüvelykujja a kézfejemen. Megnyugtató volt, és alig pár perc múlva jobban éreztem magam.

- Mehetünk. - jelentettem ki apró mosollyal.

- Biztos? Mert rá érek és maradhatunk még.

- Persze. Már sokkal jobban éreztem magam. - Bár szédültem egy kicsit, de hamar elmúlt a szorító érzés.

- Jól van akkor menjünk. - engedte el a kezem és felállt. Lassan végig néztem rajta és a gyomrom összerándult. Olyan tökéletes volt. Haja az égnek meredt, mégis zilált állapota szexisé tette. Az arcán apró félrehúzott, megnyugtató mosoly ült. Pólója kiemelte finoman kidolgozott izmait, nadrágja pedig ott tapadt ahol kellett. Nike cipője hatalmasnak tűnt az én aprócska lábam mellett, mégis oly nagyon illet hozzá. Teljessé tette. Tökéletessé. Számomra persze elérhetetlen volt. Mégis csak ő Zayn Malik, a híres popsztár, aki mellé nem egy olyan barátnő kéne mint én.

- Öhh van rajtam valami? - kapott az arcához.

- Nem. Nincs semmi. - nevettem.

- Akkor miért bámultál? - vonta fel cinkosan a szemöldökét.

- Mert annyira.. annyira tökéletesen nézel ki. - jelentettem ki és felsóhajtottam.

- Mi? - röhögött.

- Mi mi? - értetlenkedtem hogy mit nem ért ezen.

- Miért mondasz ilyeneket nekem? - tárta szét a kezét zavarában.

- Te kérdezted én pedig nem szeretek hazudni, akárhogy is beégek. - ingattam a fejem.

Az arca ellágyult és melegség öntötte el az arcát.

- Hát... akkor köszönöm. - mondta vidáman és szórakozottan.

- Nincs mit. De most már menjünk. - fordultam vissza az ülésen a kocsiba és beraktam a lábam, majd becsuktam az ajtót. Ő megkerülte és beszállt mellém.

- Akkor indulhatunk, hölgyem?

- Persze, kapitány! - feleltem, mire ingatta a fejét és cöcögött. De azért nevetett is a válaszomon.

Nem nagyon emlékszem ezután semmire, mert bekapcsolta a rádiót és halkan szólt valami megnyugtató zene, amit egy idő után elkezdett dúdolni. Olyan hatással volt rám, hogy percek alatt elaludtam, felé fordított arccal.

Arra ébredtem, hogy lágyan cirógatja az arcom.

- Ébresztő Hercegnő. Megérkeztünk. - suttogta a levegőbe. Megrebegtettem még a szempilláimat, hogy kiűzzem az álmot a szememből, majd összeszedtem az erőm és kiszálltam. Kissé megtántorogtam, amit ő is észrevehetett, ezért felkapott és felvitt a lépcsőn az ajtóig. Majd letett én pedig kikerestem a táskámból a kulcsokat.

- Bejössz? - néztem vissza rá, és sarkig tártam az ajtót.

- Nem vagy fáradt? - kérdezett rá. Felsóhajtottam.

- Annyira nem. - vontam vállat.

- Hát ebben az esetben... - lépte át a küszöböt és elé tárult az én világom. Már az előszobán is kifejeződött a pillangók iránti szeretetem, ugyanis a fal mélykék színét színes, szálló pillangók uralták. És ez folytatódott az ajtókereten, majd bent a nappaliban a konyhán át. A lépcső korlátját is átfonták a művészet csodái, és az egész emeleten is szerepet kaptak. Jelenlétük mindig megnyugtatott, mind élve, mind csak rajzolva.

A függönyökön papírból készültek és csipesszel voltak ráerősítve. Nem vittem túlzásba, mert nem szerettem volna ha gicsessé válik a lakásom tőle. Mégis én voltam és a légkört is megtöltötte a hangulata, amiért én oda voltam. Akármikor beléptem az ajtón éreztem hogy itthon vagyok. Teljes szívemből.

Figyeltem a reakcióját és kissé féltem hogy megvet vagy kinevet majd érte. Lehet hogy kicsinyesnek tűnhet és gyerekesnek. Még sohasem hoztam fel ide pasit, a barátaimon kívül. Ő új volt. És nem mintha együtt lettünk volna, mégis paráztam.

Az arcáról nem nagyon tudtam semmit következtetni, így egy kicsit meg is rémültem, és rögtön elkezdtem szabadkozni.

- Tudom hogy gyerekes és nagyon lányos.... - mondtam volna még tovább, de a szavamba vágott.

- Ez gyönyörű. - rekedt el a hangja, majd ujjaival végig követte a konyháig a repkedő pillangókat.

- Ezt te csináltad? - nézett rám. Én pedig csak bólogattam.

- Igazi művész vagy. Ezek lélegzetelállítóak. - mosolygott rám.

- Hát, köszönöm. - léptem a hűtőhöz és kivettem egy üveg vizet. - Kérsz valamit? Pepsi? Narancslé? Almalé? - kérdeztem tőle.

- Elég a víz, köszi. - ült fel a bárszékre és levette a dzsekijét. - Ez a lakás ellenállhatatlan. Gondolom imádsz itt lakni. Nagyon zajos? - intézte hozzám szavait azon a mézes-mázas hangon.

- Imádok itt lenni. És sikerült hál'istennek már olyanná varázsolnom amilyen én vagyok.

- Ez tényleg így van. - bókolt. Én pedig fülig pirultam.

- Amúgy nem annyira zajos. Nem is annyira csendes mint Johanná-nál, de nem panaszkodom. Tudok aludni. - nevettem, miközben kiöntöttem egy pohár vizet neki, majd én is leültem mellé egy székre.

 Ezután kezdődött megint az, hogy végtelen sokáig beszélgettünk. Talán egész éjszaka, de észre sem vettük. Csak záporoztak a kérdések, a válaszok, a nevetések. Egy idő után meguntunk azon a kényelmetlen széken ülni, így átmentünk a nappaliba és elhelyezkedtünk.

Beszélgettünk a sötétben, a lámpafényben, majd a tévét is bekapcsoltuk mellék zajként. De mindig volt egymáshoz kérdésünk. És mindig válaszoltunk rá.

Arra lettünk figyelmesek hogy világosodik. Kinézve az ablakon az égbolt korom fekete színét, kezdte átvenni a szürke, majd sárga halovány színe. A nap ébredezett és kitárta vörös sugarait a messziségen át, mely körül ölelte az egész horizontot. Mesébe illő látvány volt és nagyon régen nem láttam ilyen gyönyörű jelenséget. A szemembe könnyek gyűltek a meghatottságtól, de gyorsan letöröltem, nehogy Zayn észre vegye. Majd visszafordultam, de ő már csendesen és békésen aludt. Ha azt hittem hogy az előző látvány mindennél szebb volt, akkor tévedtem. Ő felülmúlt mindent. Csendesen odalépkedtem a szekrényhez és kivettem egy puhább és vastagabb takarót. Finoman ráterítettem és hangtalanul felvonultam az emeltre. Lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba. Úristen. Holnap vizsgázom és még tanulnom is kéne. Felsóhajtottam, majd a fáradság ellopta az aggódásom és elvitt magával egy csodás helyre, ahol fel-fel villantak a mélybarna tekintetek.

Zajra ébredtem. Ezzel először nem is foglalkoztam. Motoszkálás. Léptek. Valami éles csattanás és én kiugrottam az ágyból. Lefutottam a lépcsőn és a hang irányába fordultam. Zayn halkan elkáromkodta magát, majd elkezdte összeszedni a pohár maradványait.

- Jó reggelt. - mosolyogtam teljesen rekedt,álmos hangon. Nem akartam tudni hogy nézek ki smink nélkül, a piros pizsamámban.

Rám kapta a tekintetét és végig nézett rajtam. Hát persze. Mi mással is kezdte volna.

- Sajnálom, én nem akartalak felébreszteni. De csini vagy. - szabadkozott, majd megdicsért. Az arcom felvette a pólóm színét.

- Aha, képzelem. - nevettem, majd öntöttem magamnak egy pohár vizet és megittam.

- Ne haragudj hogy elaludtam. - nézett a szemembe.

- Ha mindenért bocsánatot kérsz, nem engedlek be többet. - ráztam meg a fejem.

- Jó-jó. - nevetett.

- Jót aludtál? Tudom hogy nem valami kényelmes az a kanapé és van vendégszoba is, de nem volt szívem felébreszteni téged. - mutogattam rá egy kanállal, egy joghurt kíséretében.

- Hmm.. igazán mélyen aludtam és jól. Nem volt kényelmetlen. - állt a mosogató előtt.

- Kérsz valamit? - néztem fel rá.

- Mennem kéne. - húzta el a száját.

- Óh. Jól van.  - álltam fel és kísértem el az ajtóig. Majd megfordult és rám nézett.

- Köszönöm az estét. Nagyon jól éreztem magam. - mosolygott és ragyogtak mélybarna szemei.

- Igazán nincs mit. Én köszönöm hogy hazahoztál. - mosolyogtam vissza.

- Bármikor máskor állok szolgálatodra. - hajolt meg. Én meg rácsaptam. - Ejjj, ezt miért kaptam? -háborodott fel jókedvűen. Majd megfogta a derekam és felkapott. Becsapta az ajtót, lerakott a kanapéra és elkezdett csikizni. Már sírtam a nevetéstől és nem tudtam hogy bújjak ki a karjai közül.

- Zayn...kérlek...hagyd abba! - kérleltem. Majd elvette a kezeit, de tovább nevetett ő is.

- Tényleg mennem kell! - hajolt fölém, majd megcsókolta a homlokom és feltápászkodott.

Kikísértem, megöleltem, miközben magamba szívtam az illatát és elengedtem. Még néztem, ahogy beül a kocsijába, visszanéz rám és mosolyogva integet. Majd elhajt, de az utcavégén még dudál egyet.

Felsóhajtottam és bementem. Lecsúsztam az ajtó előtt és a kezembe temettem az arcom. De közben mosolyogtam. Miért volt velem ilyen kedves? Miért érzem az illatát a lakásban? Miért akarom hogy jöjjön vissza? Miért csak a szemei lépnek a gondolataimba? Nem kedvelhetem. Nem érezhetek iránta többet. Nem. Én csak egyszerű lány vagyok, aki erősnek mutatja magát, mégis oly gyönge. Aki csak tanulni és végre élni akar, mint egy normális lány. Egészségesen, boldogan. Minden gond nélkül. Levegőt venni gondtalanul, élni, nevetni, mosolyogni, törekedni a legjobbra. A családommal lenni, főzni, festeni, rajzolni, olvasni, minden újat kipróbálni. De nem szerelmesnek lenni. Én nem érdemelném azt meg. Én nem kaphatnék annyi szeretetet amit nem tudok viszonozni. Messze nem vagyok tökéletes, és nem tudom hogy tudna engem valaha is valaki szeretni. Én semmi vagyok. Semmi. Egy valaki, aki mindent megpróbál, kitartani és élni. Vágyakozni. Még olyan után is, amit talán soha nem kaphat meg.

A nap további része hamar eltelt. Ettem pár falatot, majd bevackoltam magam a szobámba és elkezdtem tanulni. Az órák nehezebben teltek, mégis egy pillanatnak tűnt amikor este 10 óra volt és feltápászkodtam hogy megfürödjek. Izgultam a zh miatt, amit etikából kellett megtanulnom, de egyben nagyon vártam, hisz oda voltam mind az erkölcs és a hit témájáért, mind az egyenjogúság és a származás kérdéséért. Azt terveztem hogy tüntetéseken is megfogok jelenni ha betöltöttem a 18-at. Már nem kellett sokat várnom rá. Másfél hónap és nagykorú leszek. Bőrömet égette a forró víz, de áfonyás tusfürdőm kiengesztelte bőrömet. Sikerült magamhoz térnem, és egy kis cézár salátát is bekapnom. Visszamentem a szobámba, és még átfutottam pár tételt, oldalt. Majd mikor már úgy éreztem hogy szét megy a fejem és az agyam tele van, lekapcsoltam a lámpát és elaludtam. Reggel kissé ziláltan ébredtem.

A takarót lerugdostam magamról, a párnám a szoba másik végén volt, én pedig a lepedőmbe kapaszkodtam. Le voltam izzadva és a hajam tapadt a homlokomhoz. Feltápászkodtam és kiráztam a fejemből Zayn-t. Most a sulira kell koncentrálnom és nem rá. Ennek jól kell sikerülnie.

Felöltöztem. Egy fehér blúz, blézer, fekete szoknya, harisnya, fekete cipő és a táskám. Útközben vettem egy vaníliás kávét és siettem a sulihoz. A kapuban megláttam a csoporttársaimat, akik egyben a barátaim is voltak.

- Sziasztok! - léptem oda hozzájuk. - Milyen volt a hétvégétek? - kérdeztem körbefordulva, miközben mindenkit megöleltem.

- Eltelt, bár ki se látszottam a jegyzetekből. - sóhajtott fel Melanie.

- Sajnálom. - húztam el a szám. - Én is sokat tanultam, de meglátogattam Hanna-t is. - válaszoltam.

Ők csak bólogattak és beszélgettünk tovább, míg be nem kellett lépnünk és leülni a helyünkre.

Kipakoltam a tollaimat, vagy 5-öt hogyha kifogy az egyik, akkor ne legyen gondom, majd elsüllyesztettem a táskámba a füzetem és a telefonomat kikapcsoltam. A dolgozatot megkapva, átjárt a megkönnyebbülés és lázasan körmöltem 4 órán keresztül. A kezem már zsibbadt és az egyik tollamból kezdett folyni a tinta így cseréltem. Már csak negyed óránk volt, amikor gondolataimba befészkelte magát a barna szempár és onnantól kezdve lepkékkel a gyomromban, tenyérizzadással és levakarhatatlan mosollyal fejeztem be pár sort, mondatot. A professzor élesen elkiáltotta magát hogy mindenki tegye le a tollat, majd beszedte. És így kész voltam egy zh-val az 5-ből, amit az elkövetkező 2 hétben fogunk megírni.

Kávéra sóvárogva tápászkodtam fel és mentem ki a teremből. A többiek mellém szegődtek és együtt léptünk ki az épületből.

- Mit szólnátok ha ünnepelnénk? - vetették fel a többiek.

- Ne haragudjatok de én most ha nem haragszotok, haza mennék. - válaszoltam és utasítottam finoman vissza az ajánlatukat.

- Biztos Darc? Szívesen látunk. - ütött bele a karomba Jason.

- Persze. De remélem nem haragszotok meg. - torpantam meg.

- Jajj dehogy! Elhisszük hogy elfáradtál. Nyugodtan menj! - lökdöstek az utcám irányába.

- Akkor sziasztok és szerdán találkozunk. - intettem, majd elindultam. Útközben vettem magamnak egy M&M csomagot és felszálltam egy nagy piros buszra, ami elvisz a Hyde Parkba.

Leszálltam és cipőmet levéve lépdeltem a finom, puha fűben. Messze a gyerek zsivajtól leültem a blézeremre. Kicsit sajnáltam is a ruhadarabot, mert ez volt az egyik kedvencem, de itt minden tiszta volt. Lefeküdtem rá és a tiszta, néhol szürke eget bámultam. Nyugodt volt minden. A szél lágyan cirógatott és lehunytam a szemeimet. A pillanatban akartam rekedni, ameddig csak lehet. És ezt eljátszottam minden egyes vizsgám után, 2 héten keresztül. De a gondolataimat mindig ellepték gyönyörű szemei és visszaemlékeztem szavaira, nevetéseire, melyekre azóta sóvárogtam, mióta kilépett az ajtón.

Azóta nem láttam és nem is keresett. Semmit nem hallottam róla. És ez így volt rendjén. Ő folytatta a sztár életét, elfelejtve engem és én is éltem tovább az egyetemista, unalmas életemet. Sajnos nélküle.

Zayn

El kellett volna kérnem a számát. Tudtam hogy elfelejtek valamit. De mit tegyek ha annyira elvarázsoltak szavai és boldog kuncogásai, hogy minden mást kitörölt bennem. Hanna-nál rosszul voltam és már úgy gondoltam le se megyek. Nem akartam hogy bárki is meglásson nyúzott arccal, nyűgösen. De életemben nem örültem még úgy a döntésemnek mint, akkor, mikor lesétáltam és megpillantottam. A kanapén ült lehajtott fejjel. Nem tudom miért volt rögtön az az ösztönöm, hogy odalépjek és a karjaim közé vonjam vigasztalásként. Majd felnézett és tekintetünk összekapcsolódott. Ő volt az. De az nem lehet. Mégis hogy? Pedig biztos voltam benne hogy ezt a tekintetet láttam magam előtt. Soha nem tudnám kitörölni a fejemből ezt az égő szempárt. nem mintha akarnám. Oda mentem és elé álltam. Felállt és mintha karjaim önként mozognának, magamhoz húztam és a karjaimba vettem. Istenem. A haja és a bőre illata megbabonázott. Még szorosabban tartottam és nem akartam elengedni őt és magát az érzést sem. Még soha senkin nem éreztem ezelőtt ilyen finom, édeskés illatot. Emlékeztetett valami gyümölcsre, de az életemre esküszöm hogy nem tudtam volna megmondani mi volt az. Tökéletesen belefért karjaimba. Mintha csak neki teremtették volna. Elmosolyodtam a gondolatomra.

Bemutatkoztunk és egy pillanattal később megragadta a kanapé karfáját és lassan leült. Hangosan zilált, mintha küzdött volna valamivel. Talán valami szörnyű fájdalommal. Anne kiadta az utasításokat és én finoman, lágyan a karjaimba emeltem, hogy össze ne törjem. Léptem párat és látszólag már jobban érezte magát. Nem volt sápadt, sőt, arca visszanyerte eredeti pirospozsgását és a szemembe nézett.

Letettem, majd szégyenkezve lehajtotta a fejét. Kisebb volt nálam, annyira törékeny. Kényszerítettem hogy a szemembe nézzen és halkan suttogtam neki a szemeiről.

Az este és a vacsora is varázslatos volt. Kicsit irigyeltem hogy egyetemre járhatott, mert én is szerettem volna, de nem panaszkodtam és most sem teszem.

Képek villantak be. Az autó út, a csodálatos lakása, a beszélgetések, az, hogy milyen nyugodtan és békésen aludtam nála, mint oly régóta nem. És bevallom, csak néhány órát töltöttem vele, de hiányzott. Soha, ennyire nem hiányzott még semmi rajta kívül. Talán a családom, de az mégis más fajta hiány volt.

Hiányzott a nevetése, a mosolya, a szemei..óhh igen, a szemei...Lehunytam az én íriszeimet hogy jobban lássam magam előtt az övéit, és felsóhajtottam.

- Héh haver, mi van már? - vágódott le mellém Niall. - Kérsz gumicukrot? - tartotta elém a zacskót.

- Semmi-sóhajtottam. - És nem kérek. Még nappal van és tudod hogy nem ehetek. Ramadán. - vágtam rá magamat is emlékeztetve. Most ez annyira nem jól jött, mert szívesen rágyújtottam volna, bár mintha kevesebbet sóvárogtam volna utána. A bennem lévő űr, csakis iránta tátongott. Őt akartam mindennél jobban. De mégis mit tehettem volna? Turnén vagyunk, a világ másik részén. Kitudja mikor tudnánk újra találkozni, beszélni. Még ha csak barátok is lennénk, nehéz lenne. Nem akarok az életébe törni. Felforgatni mindent amit eddig felépített. Nem, nem tehetem vele ezt. Pedig annyira szükségem van rá.

- Rajta kattogsz ugye? - kérdezte csámcsogva.

- Kire gondolsz? - néztem rá, játszva az értetlent.

- Jaj ne kezdd már ezt. Tudod nagyon jól hogy kiről beszélek. - ütött belém.

- Igen, rá. - sóhajtottam. - Nem tudom mit tehetnék. - fogtam a fejemet.

- Hát először is felhívhatnád Hanna-t. Ő ismeri. Adhatna neked tanácsot. - tárta szét kezeit, mintha ez olyan egyértelmű lenne.

- Niall, te egy zseni vagy! - öleltem meg hirtelen és barackot nyomtam a fejére.

- Hé még bántasz is, pedig segítettem. - szipogott játékosan.

- Jól van már. És most maradj csendben. - mutattam fel az ujjam.

- Oké-oké. - vágta rá.

Kivettem a zsebemből a telefonomat és kikerestem Johanna számát, aki egy fél perc után felvette.

- Zayn. Minden rendben? Mit csinált már megint Lou? - sóhajtott fel egy nagyot, én meg elnevettem magam.

- Szia. Most kivételesen semmit. De beszélnünk kell.

Igazán köszönöm hogy elolvastad!♥♥♥♥♥