Tizenkettedik könny

Sziasztok!

Ismét itt egy szombat, én pedig ahogy ígértem, meghoztam a következő részt! Nagyon szépen szeretnék mindent megköszönni nektek, amit tesztek itt. Hálásan köszönöm azt, amit írtok nekem, a pipákat és azt a sok csere kérést, amire sohasincs időm válaszolni! Eszméletlenek vagytok! Köszönöm!

Olvassatok!

Puszi

Dasie

DARCY

A nap halvány sugaraira ébredek és arcomra azonnal a boldogság ezernyi szikrája tolul. Nem tudok nem mosolyogni és örülni. Nem tudnám elviselni a fájdalmat, mely körülvenne, ha mindig minden ezerszer átgondolnék. Jelenleg csak szeretnék a pillanatnak élni és végre kihasználni az életemet beragyogó szeretetet. Nagy szükségem van rá. Nem nagyon adatott meg eddig hogy valaki így tekintsen rám, mint ahogy ő nézett rám tegnap este. Vagyis ma hajnalban. Igaz hogy csak pár órát aludtam, de sokkal kipihentebbnek és frissebbnek érzem magam, mint bármikor máskor. Nem szeretnék kibújni ölelő karjai közül, de ki kell mennem a mosdóba. Lassan emelem le magamról tetovált mancsait és próbálok kimászni, de amint érzi hogy mozgolódni kezdek, rögtön szorosabb lesz a szorítása és még jobban magához von. Megadóan felsóhajtok és próbálom leállítani az agyamat és a gondolataimat, visszatérve az álmok országába. De ez valahogy nekem most nagyon nem sikerül.  Fészkelődök, de figyelek arra, hogy ne nagyon mozgolódjak, amire felébredhetne. Feltekintek rá és kissé meghökkenek hogy mennyire közel vannak hozzám a vonásai. Arca kisimult, ajka rózsaszín, pillái meg-meg rezzenek. Homloka íves és kicsit belelóg kesze-kusza haja, melybe este oly előszeretettel és vággyal telve túrtam bele. Elsimítom a haját és ujjaim valahogy nem találják a visszavezető utat a testem felé. Nem tudom elhúzni, így ujjaimmal kezdem felfedezni arcát. Lágyan cirógatom bőrét a homlokától kezdve lefelé. Arccsontjait felfedezem és már-már késztetést érzek hogy megpusziljam, de elvetem ezt az ötletet. Lágyan végig simítok szája vonalán és állára hajolok, amit már nem bírok ki és lágyan egy apró csókot lehelek borostájára, mely érzékien csikizi a bőrömet. Elhúzódom és látom hogy szempillája megremeg és lassan kinyitja álmos szemeit. Álmosan fürkész majd összehúzza a szemeit.

-Mit csinálsz? - kérdezi suttogva. Én pedig próbálom visszafogni a nevetésemet az abszurd helyzet miatt. 

Szemeit még jobban összehúzta én pedig a párnába fúrtam a fejemet.

-Na, mit nevetsz? -  fordított vele szemben, hogy egymás szemeibe tudjunk nézni.

-Semmit. - vágtam rá és mosolyogtam. 

-Rosszban sántikálsz? - hunyorított és lefogta a csuklómat, miközben fölém kerekedett.

-Én? - nyitottam nagyra a szemeimet. - Sohasem tennék olyat! - védekeztem két kézzel is, ha tudtam volna. 

De erősen szorított, de nem fájt. Még közelebb hajolt és lágyan belesuttogott a fülembe.

-Hol járt a kezed? - válaszként csak egy meghökkent nyögést hallattam, majd a szája felé hajoltam, de elhúzódott. Számat lebiggyesztettem, ezzel nevetésre ösztönözve őt. 

-Nem csókollak meg addig, amíg el nem árulod mit műveltél. - emelte a fejem fölé a kezeimet és hajolt még-még közelebb.

-Semmi különöset nem csináltam. Csak kicsit...simogattalak. -  nyeltem egy nagyot és a mondat végére elcsuklott a hangom. Szemeimet lehunytam, mert nem akartam látni mit gondolhat eme tettemről. Szégyelltem magam, de mégsem tudtam rosszul érezni belül. Kicsit még ujjongtam is. 

-Nyisd ki a szemed! - bátorított, majd mikor látta hogy nem igazán cselekszem, a kezei saját utakat kezdtek járni rajtam. Arcomon, nyakamon, a hajamban és a derekamon. Kicsit meg is csikizett, amitől majdnem felvisítottam, de mivel nem vagyok egy vihogós lány, ezért csak vonaglottam és megrezzentem. Próbáltam kitérni kezei közül. Végül mégis csak kinyitottam a szemeimet. Elvesztem a barna íriszben. Arcán lágy mosoly látszott.

-Szóval... simogattál? - nevetett. Én pedig rá csaptam a kezére, amikor sikerült kiszabadulnom a szorításából.

-Ne képzelődj Malik. - ugrottam fel és kiviharzottam a mosdóba. Erősen becsaptam az ajtót és alig bírtam visszafogni a szokatlan vihogásomat. Biztosan egy őrültnek tart és most sem érti hogy mi üthetett belém. Magam sem értem. 

Halkan kinyitottam és kikukucskáltam rajta. A karjára támaszkodva, oldalt feküdt az ágyon és elmerengve nézett maga elé. Nem nézett rám és kezdtem megbánni hogy játszottam egy kicsit. Leszegett fejjel ballagtam lassan vissza és leültem elé az ágyra. 

-Ne haragudj! - szólaltam meg, elrejtve a mosolyomat és próbáltam megbánt képet vágni a dologhoz. Elég nehezen ment. 

Összeráncolta a homlokát és lágyan elsimította a hajamat az arcom elöl.

-Ilyet ne csinálj, mert megijedtem hogy mi rosszat tettem vagy mondtam. - nézet mélyen a szemembe. Ragyogtunk és eltudtam képzelni kívülről milyennek tűnhettünk. És ez még csak a reggel volt. Előttünk az egész nap. Már ha velem szeretné tölteni. 

-Mellesleg jó reggelt! - húzott közelebb magához, szószerint magára és az ajkaimra tapadt, mely úgy simult az övére, mintha elválaszthatatlanok lennének és egymásnak lenne teremtve a két száj. Először csak lágyan kóstolgattuk egymást, minden vehemensebb lépés nélkül. Cirógattuk a másikat. Majd mindkettőnk ajka elnyílt és robbantunk, szálltunk a fenséges érzéstől, amikor mégközelebb érezhettük a másikat magunkhoz. Egyek voltunk. Igaz, nem teljesen egybeforrva, de egyek. Nyelvünk felfedezte a másikat és boldogan simított végig a másikén, amibe beleborzongtam. Több ilyen pillanatot szerettem volna. Mindig ilyen reggelt. Szinte megszűnt előttem az előző életem. Mindez, csupán pár óra alatt és ez rémisztő. Soha nem gondoltam volna hogy én egyszer ilyen is tudok lenni. Hogy valaki kitudja belőlem hozni ezt az oldalamat, amelynek még a létezéséről sem tudtam és álmodni sem mertem. 

Kezei hajamban mutattak. Én ülve fogtam kezeim közé az arcát, lehajolva, míg ő az oldalán nyugodott. Elvesztünk a pillanatban. A lágy sugárzó erőben, amely körbefont minket. Szerettem és tetszett. A szívem sajgott és féltem az érzésektől, de próbáltam nem figyelni rá, miközben jól tudtam, nem sokáig folytathatom ezt. 

Levegőhiányában elhúzódtunk egymástól és a homlokunk találkozott, miközben a szemeibe néztem milyen. Nem akartam elengedni a pillanatot. Benne akartam maradni, rekedni örökre.

-Jó reggelt! - suttogtam, ő pedig halkan nevetett rajtam. 

-Mi az? - kérdeztem és nagyot sóhajtottam, ahogy körbefonta a derekamat és maga mellé húzott az ágyba.

-Hmmm....így maradhatnánk egész nap. Sőt. A karjaimban vagy.... nem is tudod mennyire vágytam erre amióta csak elmentem tőled. - vallotta be hirtelen, én pedig megmerevedtem. 

-Tessék? - ugrottam fel. Nem, nem... ettől féltem. Nem érezhet többet irántam! De az istenit! Már én is kezdem megkedvelni. Talán jobban is mint kéne. 

-Ne haragudj, csak úgy kiszaladt a számon. Nem akartalak megijeszteni. - mentegetőzött látva a szemeimben az ijedtséget. Felült és a derekamnál fogva húzott vissza, egyenesen a lábai közé. Kezei körbefontak és így telt el pár perc, amíg lelkem nyugodott és az eszem is visszatért. Beletúrtam a hajába és eldöntöttem hogy nem fogok mindig megfutamodni, amikor próbál hozzám közeledni.

Összeestem előtte és a lábaimon ülve kezdtem hozzá beszélni a padlót bámulva. Eléggé rémisztő pillanat volt. 

-Zayn, ne haragudj rám! Kérlek. Én csak próbállak magamtól menteni..én én nem tudom mit is kezdhetnék ezekkel a szavakkal. Nem szerethetsz belém. Az...az nem jó. Nagyon nem. - ráztam meg őrülten a fejem. Körmeimet téptem, már-már a húsomba vágva. 

Ő lassan felhúzott az ölébe és lassan ringatott kettőnket.  Pár perc múlva megszólalt és én majdnem elsírtam magam. 

-Szóval mit szeretnél csinálni ma? - fogta kezei közé az arcom és lágy puszit hintett mind a két oldalra válaszomra várva. Próbáltam magamhoz térni a kedvessége és kitartása miatt, de ehhez időre volt szükségem.

-Mégis hogyan mehetnénk mi ketten bárhová nyilvánosan, hogy ne lássanak meg minket meg rögtön. és ne kerüljünk pillanatok alatt a címlapokra? - tettem fel a számomra eléggé kétes kérdés. 

-Igazad van. Ki kell találnunk valamit. Jelmez? -találgatott.

Tágra nyílt szemekkel csóváltam a fejem.

-Biztos nem bújok őrült maskarákba. Ezt ne várd tőlem, kérlek. Nem csinálok magamból hülyét, amire később úgy is rájönnek. - válaszoltam.

-Igazad van és tudom is hogy merre fogunk menni. De előtte együnk. Farkas éhes vagyok. - tett le az öléből és ment be a fürdőbe. Addig hátradőltem a puha ágyra és gondolkodtam, majd percekkel később elkezdtem átöltözni és bevetni az ágyat. Szépen elrendezve, minden gyűrődést, ráncot kisimítva az anyagból. Olyan szép és puha anyaga volt. 

Zayn vizes hajjal jött ki, derekán egy törölközővel, de mikor észre vett, megdermedt és a fejét fogva röhögött kínosan.

-Bocsi. Nem vagyok ehhez hozzá szokva. Ment vissza a fürdőbe ruhákkal a kezében. Magamban mosolyogtam a jeleneten. Úgy viselkedett mint egy aranyos kisfiú. Megszeppenve, szégyellve magát. 

A reggelink gyors volt, de igazi angol. Tojás, narancslé, és jam. Én ezt ettem. De Zayn mindent amit maga elé vett. Kiss furcsálltam, de nem szóltam közbe. Egymás szemeit fürkésztük miközben ettünk és néha majdnem belefulladtam a narancslevembe, mikor cinkosan és perverzül rám mosolygott, vagy megnyalta a száját. Paprikavörösen és fejemet rázva nevettem. 

Evés után elakartam mosogatni, de ő csak megrázta a fejét és megfogta a kezem.

-Azt majd megcsinálják, hagyjad! - vonszolt a cipőm és a kabátom felé.

-Kicsoda? - ráncoltam össze a homlokomat. 

-A takarítónőm. - rántotta meg a vállát hanyagul. Érdektelenül.

-Értem. És ez az, aki látott már téged meztelenül énekelni? - tettem fel a kérdést, mire elengedte a kezem és összegörnyedve nevetett. 

-Dehogyis látott. Ez is pletyka, mint oly sok más. De menjünk mert elkésünk. - rángatta magára a cuccait, majd a kulcsait és a kezemet a kezei közé fogva kimentünk az ajtón.

Gyönyörű idő volt, vagyis az itteni időjáráshoz képest, különleges. Lágyan cirógatott a nap is, de azért el kélt a vékony kabátom. Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját miután mindent bezárt, majd beülve bekapcsoltam az övemet. Amikor beszállt, rögtön a legkézenfekvőbb kérdést tettem fel neki, ami mindenkiből kibukott volna.

-Mégis hová megyünk?

-Várd ki a végét babe. Mindent megtudsz a maga idejében. Csak légy türelemmel.

ZAYN

Ideges voltam. Már hogyne lettem volna, hisz oda készültem vinni, ahova senkit nem vittem ezelőtt. Izgatottan szorongattam a kormányt, közben néha rápillantottam, ahogyan lelkesen mesélt. Kecses száját figyelve nem igazán fogtam fel miről is beszélhet, mert rögtön a tegnap este és a ma reggel jutott eszembe és az, amit műveltünk. Eszméletlen különleges nekem ez a lány és kiszámíthatatlan. Nagyon az. Sohasem tudom mire mit fog lépni és kitalálni sem tudom és nem is szeretném. Ez olyan ő, megtartom neki. Nem tudom mennyire van tisztában azzal, hogy mennyire gyönyörű, de sejtem azt, hogy sajnos nem így vélekedik magáról. Közel sem. Lábai kecsesek, széles a csípője, de nekem éppen ez tetszik és az, hogy nem tökéletes. Mert én sem vagyok az, közel sem. Megriadok az olyan emberektől és magától a szótól is. 

Haja lágyan omlik a vállára, arcán nincs egy kiló vakolat sem, sőt. Nincs kimázolva, természetes. Egyszer megkérdezem tőle hogy miért nem festi magát és bevallom neki hogy ez milyen kihatással van rám. Megőrjít és akarom őt. Talán kezdem őt.... nem. Nem mondhatom azt hogy már szeretem, hiszen alig ismerem. Szeretnék róla mindent tudni, de legfőbb magam mellett. Vinni magammal, mert szükségem van rá, de nem tudom hogy ezt hogy tudnám megoldani. Annyi akadály. Neki a suli, az élete, mindene. Nekem pedig a banda, a koncertek, a rajongók és minden amivel ez a szakma jár. Ezt választottam és kibaszottul nagy szerencsém volt. Sohasem fogom megbánni. 

-Zayn figyelsz te rám? - tűnik fel előttem kecses keze, amint szemeim előtt integet vele. Megfogom és belepuszilok, mire ő kuncog és érzem hogy megborzong. Tetszik hogy hatással vagyok rá. Kezét a combomra teszem és nem engedem el. Nem tudom mennyire vagyok gyors és haladok előre, de félek hogy egyszer csak gyors lesz neki és megint kitör mint pár órája. Én pedig alig várom hogy megnyugtathassam és megküzdjek vele. Semmiképpen sem engedem el. 

-Igen. Persze. - válaszolom, de kezdem azon törni a fejem hogy ugyan miről is beszélhetett. Talán a mamájáról, vagy a suliról. Valami nagy kivetítőt is említett a tegnapi napjáról, de többet nem fogadtam be. 

-És mit mondtam az előbb? -vonja fel kecses szemöldökét és alig  bírom megállni hogy végig csókoljak arca minden egyes pontján. Még jó hogy vezetek, különben lehet megijeszteném. De ez az, amit nagyon nem szeretnék.

-Öhhh a nagyid megőrjít téged! - vágom rá, talán túl

gyorsan is.

-Igen. Szóval nagyon szeretem és félek attól hogy nem sokáig lesz már velem, de erre nem is szeretnék gondolni. - süti le a fejé és látom hogy szemei könnyben úsznak. 

-Hééé... a nagyidban több az energia mint bennem. Ne félj! - simogatom az ujjperceit és megszorítom a kezét, miközben ő is erősen megragadja az enyémet. Lágyan elmosolyodom és melegség önt el. 

-Inkább gondoljunk arra hogy milyen csodás napunk lesz! - vágom rá és terelem el a gondolatait a kíváncsisága felé. Tudom, most percekig, vagy akár míg oda nem érünk ezzel fog nyaggatni, én pedig tartani fogom magam. Ő érte bármit. 

-Nah, áruld már el hová viszel! - nézz rám azokkal a gyönyörű barna szemekkel, amik este annyira hasonlítottak az enyémre, amikor fáradt volt. Rémisztő volt. Mintha csak egybe olvadtak volna.

-Nem-nem. - rázom a fejem. Ő pedig puffog. Eszméletlenül aranyos. Nevetek, de közben kanyarodok a városból kivezető útra, amit ő is észre vesz.

-Miért hagyjuk el Londont? - ráncolja a szemöldökét, miközben megint felidegesítem.

-Majd meg látod! - válaszolom újra, ő pedig az orra alatt megint zsörtölődik. Menten felfalom, olyan édes. Reménykedem hogy tetszeni fog neki. Ez az én helyem. És most már az övé is lesz. Érzem.

Köszönöm hogy elolvastad!

A következő 5 komi után jön!

Remélem hogy tetszett!

Puszi

Dasie