Tizenharmadik könny

ZENE

Darcy

Fogalmam sem volt hova tartunk. De belül izgatott voltam és remegtem. Az anyósülésen ülve a kezeimet tördeltem és a szélvédőt bámultam a gondolataimba mélyedve. Nem voltam benne biztos hogy helyes-e az, amit cselekszem, de már nem akartam kiszállni sem és a lelkébe gázolni. Elrontani ezt a napot, életem legrosszabb és legmegalázóbb dolga lett volna. Ez távol állt tőlem, és próbálok helyesen cselekedni és nem megbánni semmit. Nem tudom merre haladunk, lesz-e kettőnknek igazi jövője, de ha esélyt sem adunk a dolognak, akkor csak jobban fájna. Nem akartam abba a szituációba keveredni mint oly sokak. Amikor a lány várja hogy a srác ráírjon, reménykedik és kicsit már el is képzeli a kettejük pillanatait. Aztán egyszer csak  minden megszűnik. A képzeletek, álmodozások, a hit. És én hinni akartam. Kettőnkben. Mert miért ne tettem volna? Ez így volt jó. És így is lesz. Hiszek kettőnkben, nem gondolva arra, mennyire összekuszálom a saját érzéseimet. A pillanatnak élek, és nem a jövőbe nézek. Az este emlékei hullámként tőrnek rám. Már-már szakadottan kezdek lélegezni, ahogyan érzem érintéseit a derekamon,melytől rögtön kiver a víz és lassan folyik végig az arcomon. A csókjai, mely mámort hozva, már csak az emléktől is összeszorul az altestem. Próbálom nem kimutatni hogy mire is gondolhatok, de szerintem gyorsabb levegő vételemet, még ő is észre vette. 

Térdeimen érzem a kezét, enyhén megszorítja, ezzel is késztetve arra, hogy ránézzek. De fogadni mernék hogy pipacspirosan tündöklök. Oldalra sandítok, ő pedig mosolyog. Sőt, vigyorog. Kajánul, ha akarná sem tudná elrejteni, mennyire jól érzi magát. Fesztelen, mégis várakozó. 

-Elárulod most már hova megyünk? - teszem fel a 2 órája ismételt kérdésemet. Reménykedve, hogy végre kapok rá választ.

-Csak akkor, ha te elárulod mire gondoltál az előbb! - feleli. Ledöbbenek, és ha lehet még jobban elvörösödöm. Nem tudom van-e olyan szín az arcomon, amely ne festené le a zavarodottságomat, vagy a piros hány árnyalata játszhat most rajtam, de kétség sem fér hozzá, biztos tudnám fokozni, ha így folytatja. 

-Akkor inkább várok! - jelentem ki és felhúzom magamhoz a lábaimat. Aztán a következő pillanatban rögtön le is vágom, mert félek attól hogy összekoszolom a huzatot. Nem tudom mikor fogok erről leszokni. Anya is mindig leszidott ha ezt csináltam. De nem tehetek róla. Ez vagyok én. 

Zayn összeráncolt homlokkal néz rám. Várakozóan, fürkészően. Nem tudom mit vár tőlem. Fészkelődöm, nem találom a helyemet. Zavarban vagyok, mert az emlékek még mindig kínoznak. Lassan lehúzom a kabátom cipzárját, majd próbálom úgy levenni hogy ne üssem le Zaynt, a kocsiban se tegyek kárt, és lehetőleg ne legyek halálosan nevetséges. Bár tartok attól hogy ezt a posztot már régen elvesztettem. Irtó vicces lehetek. Megszabadulva a fojtó érzéstől, dőlök hátra és fejemet hátrahajtva veszek mély levegőt. 

Hallom a visszafojtott nevetését, majd lassan felé fordulok. 

-Most már elmondod hová tartunk és mikor érünk oda? - kérdezem fojtott hangon. Kezemmel megsimítom az övét, amely még mindig az én térdemen pihen. Érzem hogy kissé megfeszül, de jól esően megborzong. 

Lassan kifújja a levegőt, és hatalmas mosoly terül el az arcán.

-Nem! - rázza meg a fejét. Mérgesen a mellkasom elé fonom a kezeimet és fújtatok. 

-Most úgy nézel ki, mint egy kiscica! Édes vagy, mikor hisztizel. - indul el a keze felfelé, majd vissza. Elhal a lélegzetem és szememmel követem az útját.

-Most hagyd abba! - kérlelem, neki pedig a homlokáig felszalad a szemöldöke. 

-Miért? - kérdezi tettetett rosszallással.

-Mert egy kocsiban vagyunk, és nem szeretném ha bajunk esne. - válaszolom, de a leglényegesebbet kihagyom. Feltudnék robbanni az ilyen érintéseitől.

-Csak ezért? - szorítja össze a száját csalódásképp. Majd az útra tereli minden figyelmét. Nekem pedig a szívem is összeszorul. Szemeimet forgatom és halkan nyögök feladásképp.

-Jó-jó. Meg azért is mert minden érintéseddel megőrjítesz. - hadarom le, majd a kezeimbe temetem az arcom. Ezt most tényleg kimondtam? ÉN? 

Lefejtegeti az ujjaimat, majd végig simít az arcomon. Beleborzongok és libabőrös leszek. Nem tudom mit csinál velem, de megbabonáz. 

-Örülök hogy megőrjítelek. - válaszol kajánul. Legszívesebben leütném, de nem szeretnék benne kárt tenni. És szerintem amúgy sem érezné meg. Így csak egy nagy mély levegőt veszek és lassan, egyenletesen kifújom.

Észreveszem hogy már lefordultunk az autópályáról, és egy fákkal teli úton megyünk. Minden csendes,hűvös van, de már hozzászoktam. Biztos vagyok benne hogyha lehúznám az ablakot, itt-ott hallanám a madarak csicsergő hangját. A lágy zenét, amely annyira hiányzik. De talán, ez most itt jobb, felemésztőbb, hatásosabb. 

-Hol vagyunk? - kérdezem, de nem nézek rá, mert kémlelem az út szélén lévő csodálatos kis takaros faházakat. Minden olyan rendezett és úgy tűnik itt egy lélek sincs. Csak mi. 

-Lancashire határánál. Van itt egy házam. És még mielőtt megkérdeznéd miért, egyszerű a válasz. Erről nem tud senki. Nem járt még itt rajtam kívül más, csakis én. - fordul közbe be egy kisebb utcába, majd észreveszem hogy a házak mögött megbújik egy kisebb tó. Hosszú stégek vezetnek a vízbe, összekötve a természetet az emberiséggel. 

Az utca végén megállunk egy nagyobb ház mellett, mely olyan nyugalmat sugároz magából, hogy már fáj. 

Lassan leállítja a motort, én pedig nem tudok tovább várni, kipattanok, és magamba szívom a friss, tiszta levegőt, amely szinte égeti a torkom. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy a lágy szél simogasson és belekapjon a hajamba. Két kéz kulcsolódik körém és állát a vállamra hajtja. Érzem meleg lehelletét az arcomon.

Szokatlan érzés,és először kellemetlen, mert eszembe jut hogy mi még nem is vagyunk együtt. Vagy nem tudom. Erről még nem beszéltünk. 

-Hogy tetszik? - suttogja a fülembe, és nevetnem kell. Oldalra nézek, szemeim megtalálják az övét, mely várakozóan fürkésznek. De közben ragyognak is. Ámulatba ejt a látvány, és rögtön eszembe jut hogy min is gondolkodtam a kocsiban. Lenézek a szájára, mely oly hívogató, hogy aligha tudnék neki ellenállni. Szemeink a másikat kutatják, próbálják megfejteni egymást. Karjaiban megfordulok, vele szembeállok és nem tudok tovább várni. Lecsapok az ajkaira és nyaka körül átkulcsolom a kezem. Kezei még mindig a derekamon pihennek, miközben oly sóvárogva csókol, mint aki soha nem tudna vele betelni. Faljuk egymást, olyan mintha végre egymásra találtunk volna. Semmi félelem, semmi várakozás. Csak mi ketten, felszabadultan. A gyomromban soha nem látott pillangók kezdenek szárnyalni, levegőm fogy, de szinte felrobbanok az érzésektől. Mintha átadnánk egymásnak a másikat. 

Kifulladva, ziláltan szakadunk el a másiktól. Karjaiban tart, nem enged el. Nem tudom megtudnék-e állni a saját lábamon. Egyedül. Most nem hinném.

- Körülnézhetünk? - kérdezek rá pár perccel később izgatottan. Lágy mosollyal ajándékoztat meg, majd megfogja az egyik kezem és befelé húz, egy halom biztonsági rendszeren átlépve. Összeráncolom a homlokom, melyet ő is észre vesz, majd válaszol.

-Nem szeretném ha betörnének ide és kárt tennének abban, amit szeretek. Én ezt érzem igazán az otthonomnak. Itt tudok leginkább önmagam lenni. - magyaráz, miközben végig vezet a kavicsokkal telerakott járdán, a kerten keresztül az ajtóig. A kulccsal matat, majd maga elé húz és beenged. Lassan lépkedem, majd szemem elé tárul Zayn világa. Rögtön felismerem benne őt. Jobban mint a Londoni lakásában. Itt igazán rátalálok. Minden fából van és ezt imádom, olyan természetes. Persze a nappaliban finom, kényelmes kanapék, fotelek,ülőpárnák helyezkednek el, majd észreveszem, hogy egy nagy üveg mögött látható a tó. Odaszaladok, elhúzom az üvegajtót és kilépek. Megcsap a hűvös levegő, így jobban szorítom magamhoz a kabátomat. Rengeteg fa, virágok,melyek bírják a hideget. Le kell hunynom a szemem, mert elborít a rengeteg gyönyörűség. Úgy érzem otthon vagyok, és ez megrémít. Hiszen ez nem az én otthonom, de olyan kényelmes és felszabadító, szerető a környezet, hogy nem tudok hadakozni az érzés ellen. Megérkeztem.
Hallom hogy Zayn is kilép a teraszra, majd behúzza maga mögött az ajtót. A hátamra terít egy plédet és újra a karjai között vagyok.
-Nem fázol? Nem gondoltam hogy ennyire hideg lesz. Már bekapcsoltam a fűtést bent. Vagy szeretnéd hogy begyújtsunk? - kérdezi tőlem, de én nem bánom hogy fázom.
-Nekem mindegy. Én szeretem a hideget! - válaszolom.
-De nem szeretném hogy megfázz. - ad egy lágy puszit a nyakamra, amitől rögtön nevetnem kell. És felhúzom a vállaimat.
-Hmmm...- fúrja bele az arcát a nyakamba,  így még közelebb érzem magamhoz. Azt kívánom bárcsak sohase múlna el ez a pillanat. Így maradhatnánk, örökre.
-Zayn...kérdeznem kell valamit! - nézek előre a nyugtató vízre, de közben az agyam ezerrel jár, és nem tud nyugodni egy gondolattól.
-Alig várom! - válaszol, én pedig nagy levegőket veszek. Nem tudom hogy vághatnék bele. De erőt kell vennem magamon.
-Mi van kettőnk között? - suttogom,és rögtön el fog a félelem, hogy ezt kimondtam. De már nincs vissza út.
Halkan felsóhajt, mint akit nem ért váratlanul a kérdés. Látom rajta hogy megfontolja mit is mondjon.
-Szerinted? - simítja el az arcomból a hajamat, miközben megint szemben állok vele.
-Fogalmam sincs.-fújom ki a levegőt. - De folyton csak rád gondolok és sokkal nyugodtabbnak érzem magam ha veled vagyok. - a szavaim között valahogy sikerül csak lefelé néznem, majd lágy ujjai visszatérítenek a szeméhez.
-Fontos vagy nekem, talán már mindennél jobban. Ha nem vagyok veled, akkor is ott vagy. A gondolataimban. És hiányzol. Elképesztően. - hunyja le a szemét, majd újra a szemembe néz. Lágyan mosolygunk mind a ketten. Kezei közre fogják az arcomat és lágy csókot hint a homlokomra.
-Tudom hogy gyors, de úgy érzem mindenkinél jobban ismerni akarlak. Magam mellett tudni, és azt akarom hogy az enyém legyél. Szóval, megpróbáljuk? Leszel a barátnőm? - kutat a szemem után, és próbálja kiolvasni belőle a választ. De ledermedtem, és nehéz még feldolgozni mindazt, amit ő kimert mondani, én pedig nem.
-Igen. - suttogom halkan, és figyelem a reakcióját. Hatalmas, széles mosoly terül el szét az arcán, majd közelebb hajol és finoman, szeretetteljesen megcsókol, megpecsételve kapcsolatunk első perceit. Nem tudom lehetnék-e még ennél boldogabb. 

Zayn

Figyelem minden mozdulatát, tekintetét, lélegzetvételét. Őt. Ahogy körüljárja a házat, betekint minden szobába, végig simít a bútorokon, festményeken. Olyan nyugodt és lágy. Nem bántam meg hogy elhoztam ide. Pedig az elején kételkedtem saját magamban hogy máris idehozom. De furcsa, mert mintha most érezném egésznek ezt a helyet. Vele. Mintha ő kitöltötte volna mindazt az űrt, amely itt tátongott, mikor egyedül voltam. És már valamilyen szinten hozzám tartozik. Most már kimondhatom azt, hogy kötődünk egymáshoz, amit már azóta éreztem hogy megláttam. Féltem és óvni akarom mindentől. Szeretni, boldoggá tenni. Szüntelenül csókolni, felfedezni mindazt, amit lehet hogy csak nekem mutat meg. Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen és biztonságban érezze magát a karjaim között.
Felállok a kanapéról és a keresésére indulok. Kezdek éhes lenni, és nem tudom ő mit enne. Bár előre bevásároltattam, tudva hogy ma jövünk. Már akkor megfogalmazódott bennem, amikor a repülőn ültem hazafelé. Istenem,mennyi minden történt azóta. Megismertem a mamáját, nálam aludt, ami szerintem életem legeseménydúsabb éjszakája volt, most  pedig itt vagyunk. Együtt. Ketten.
A konyhában találok rá, épp dúdol valamit és vág. Gyorsan, ügyesen, tapasztaltan. Elámulok és mozdulni sem tudok. Nem akarom megzavarni. Csodálatosan fest, olyan fesztelen és örülök neki hogy valamilyen szinten ezt én váltom ki belőle.
-Tudom hogy ott vagy! - nevet, én pedig felsóhajtok és közelebb megyek.
-Csodás illata van, mit csinálsz? - adok egy puszit az arcára. Nem bírom ki hogy ne érjek a bőréhez. Olyan lágy és selymes. Felkuncog és elpirul. Ennivalóan fest.
-Mézes csirke és párolt zöldségek. -válaszol, majd beleszórja az összeaprított zöldségeket és olajon elkezdi párolni. Fűszerezi, ide-oda kap, járkál, mozdul.
-Szeretsz főzni? - kérdezem megragadva a derekát, hogy nyugodjon már meg egy kicsit.
-Szeretek, de nem tartom magam nagy szakácsnak. -pirul el. Haja fel van kötve, smink még mindig nincs rajta. Ez a lány természetesen olyan szép. Sokan eltörpülhetnek rajta. Fakanál a kezében és csodálkozva néz a szemembe hogy mit művelek vele. Igen, ezt én is szeretném tudni. Közelebb hajolok hozzá, hallom hogy gyorsabban veszi a levegőt és a nyaki ereje alatt szaporábban ver a szíve. Majd becézgetem, apró csókokat hagyok a szája sarkában. Halkan nyög, és a hajamba túr. Hmmm.... Isteni érzés, ahogy hozzám ér. Sohasem tudnék vele betelni.
Majd hirtelen lecsapok rá és a nyelvem már a szájában. A derekamra ugrik, elejti ami a kezében van és átkarol. Elkapom a combját és csókolom tovább. Felfedezem, falom, élvezem. Egy pár pillanattal később elhúzódik, kiugrik a karjaim közülés sikít.
Én meg tágra nyílt szemmel figyelem, és megrémülök.
-Mi a baj? - lépek közelebb, miközben ő hátra fordul és lágyan elmosolyodik.
-Szerencséd van. Semmi nem égett oda. - válaszolja, majd újra elkezd sürögni, forogni.
Be tudok telni a látvánnyal valaha? Biztos vagyok benne hogy nem. 

Sziasztok!

Amint látjátok most a végére hagytam a rizsát. Először is tiszta szívemből megszeretném köszönni annak a 3 embernek aki komizott nekem az előző részhez. Ha rajtatok, olvasókon múlik akkor ma sem raktam volna fel egy részt, de nem akartam olyanná válni, aki büntet. Szóval rájöttem hogy ez biztos az én hibám, szóval mindenkitől szeretnék bocsánatot kérni. Remélem még nem késtem el vele.

Másodszor, köszönöm mindenkinek,mindent. Örömmel írtam ezt a fejezetet, és szeretnék továbbra is ilyeneket kiadni a kezeim közül. 

Remélem tetszett nektek, mert értetek tettem. 

Hamarosan jelentkezem, ti pedig ha gondoljátok írjatok nekem pár sort, hogy hogy tetszett és szeretnétek-e folytatást! :)

UI: Többen is írtátok hogy Bradfordba mennek. Annak is eljön majd a kellő ideje, ne féljetek, de úgy gondolom,és ez a következő részben jobban ki fog derülni, szükség van erre.

UII: Köszönöm hogy elolvastad!

Puszi Dasie