Kilencedik könny

Sziasztok!
Megérkeztem a következő résszel és nagyon remélem hogy tetszeni fog. Lassan kezd kirajzolódni a történet és lassan beindulnak a történések is. 
Nagyon szeretném mindenkinek megköszönni, hogy olvassa a blogom és benéz hozzám. Köszönöm a sok kedves szót.
Esküszöm válaszolni fogok a díjakra-amiket nagyon szépen köszönök-és a cserékre is, amint tudok.
A következő részről nem tudok nyilatkozni. A napokban külföldre utazom és nem tudom mikor jövök haza. Majd hozok nektek egy élménybeszámolót képekkel is. De sietek és mindent megteszek hogy mihamarabb olvashassátok. 
Amint észrevettétek a külső is változott egy kicsit. A fejléc új, a háttér új. A betűtípus is megváltozott. Remélem tetszik. Én most elégedett vagyok. :)
Jó olvasást!
Jóéjt!
Dasie

Darcy

A kocsijában ülve, meredten bámultan ki az ablakon és a gyomrom dió nagyságúra zsugorodott. Én teljesen megőrültem hogy ebbe belementem. Mégis mi a fene bajom van nekem, hogy igent tudok mondani arra, hogy nála aludjak. Soha, ismétlem soha nem történt még ilyen velem. Biztos a józan ítélőképességemet és eszemet is elvette ez a srác, mert én egy hónapja biztosan gondolkodás nélkül visszautasítottam volna. Most pedig itt ülök, a fekete kocsijában, az anyósülésen. Zayn figyeli az utat. Egyik keze a kormányon, a másik pedig a váltón nyugszik. Testének melege sugárzik és fátyolként borít be engem is, mint az illata, ami bejárja az egész légkört. Még a kárpitból is érzem, bár lehet hogy már beképzelem. Sőt. Biztosan. Már majdnem éjfél és kicsit fáradt vagyok. Nem szoktam hozzá hogy ilyen sokáig fent legyek. Főleg nem ilyen nap után. 

Megjelenik a nagymamám, aki ráébreszt arra, hogy igen is szép vagyok, majd együtt főzünk otthon. Később becsönget az ajtómon, maga Zayn Malik és a karjaiba von. Az este folyamán jól összebarátkozik a nagymamámmal, aki kezdi elfogadni és a végére teljesen odáig lesz érte. Kész őrület, mégis levakarhatatlan mosoly ül mind a kettőnk arcán. Érzem mind a kettőnk kisugárzásán, hogy egy részünk teljesen kiengedett és megnyugodott. Valószínűleg ezt egymás társasága váltja ki a másikból. Az utcán már nem nagyon vannak emberek, de csodálkozom is, hiszen a múltkor, amikor az autóban ültünk ugyanígy kettesben, az éjszaka közepén dugóba keveredtünk. Most pedig könnyen suhanunk át London utcáin, elhagyva a hatalmas metropoliszokat. 

-Én még nem is voltam nálad.-jut hirtelen eszembe és ha lehet, még nagyobb szorongás tör rám. Eszembe jut az is, hogy milyen szánalmas lehetek az én egyszerű kis lakásommal. A kétely, mint erős érzés, tör rám és eszembe jut, hogy talán mi nagyon távol állunk egymástól és nem illünk össze. 

-Nem, még nem voltál.-vonja össze a homlokát és néz rám a volán mögül egy másodpercre, majd a figyelme, megint a vezetésre irányul.-Miért?-néz a visszapillantóba és megelőz egy kamiont.

-Biztos sokkal nagyobb és szebb mint az én lakásom.-sütöm le a szemem. Nem laktam rossz környéken, de nem is telt arra, hogy luxus házat vagy lakást béreljek. Én beértem ezzel, sőt talán jobban is szerettem, mint egy kitűnő ízlésű, modern hodályt. Ezt legalább magamra alakíthattam és szabtam.

-A te lakásod valami elképesztő. Nekem kéne aggódnom, hogy mit fogsz az enyémhez szólni.-látom hogy szája sarkában mosoly bujkál. Szavaival próbál megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel.

-Bele se merek gondolni, hogy eddig hogy bírtad ki ott.-temetem a kezeim közé az arcom és máris érzem az égető cseppeket a szemem sarkában. Mintha savat öntöttek volna égő lelkemre, úgy hat rám a tudat. Hangos fék csikorgást hallok, majd az autó megáll. Megijedek hogy valami történt, ám Zayn kipattan az üléséről, majd az én oldalamon jelenik meg. Kinyitja az ajtót, maga felé fordít és nagyon hasonló helyzetben vagyunk mint pár hete, amikor hazavitt. Csakhogy most el emeli a kezeimet az arcom elől, majd az ő mancsai veszik át a helyüket. 

-Figyelj Darc! Nagyon régen éreztem magam otthon valahol és nyugodtam meg egy környezetben. Sőt a te kuckód még fel is vidít és csodálatra méltó. Hiszen annyira te vagy és ez annyira...annyira.-keresi a szavakat de nem találja. Én pedig nedves pilláim alól felnevetek. Nagyon aranyos ahogy kínlódik. Előre hajolok és a vállába temetem az arcom. Hosszú, erős kezei körém fonódnak és magához szorítanak. Lehunyom a szemeimet, már majdnem magával is repít a pillanat az álmok világába. Ha tehetném így maradnék életem végéig, de a gyomrom görcsbe rándul és megszédülök. Nem akarom elrontani ezt a szép pillanatot, de hangosan kezdem a levegőt kapkodni. Teleakarom szívni a tüdőm, vagy egy kis oxigént juttatva a légutakba, de nem megy és elszorul bennem minden. Már összeestem volna ha nem ülnék és a karjai fognának.

Szemeiben ijedség és fájdalom tükröződik. Erősebben szorít magához.

-Mi a baj?-kérdezi suttogva. Fejemet rázom, hiszen nem tudok megszólalni. Nem tudok választ adni neki. Ez erősebb mint régen, erősebb mint valaha. Fojtogat és félek. Félek hogy egyszer csak magával ragad.

Tekintete rémült és tehetetlen. Nem tudja mivel is segíthetne, de ha tudnék is válaszolni, akkor sem tudnám én magam sem megmondani. 

-Beviszlek a kórházba.-enged el és lassan, finoman teszi vissza a lábaimat a kocsiba. Ad a homlokomra egy puszit és becsukja az ajtómat. Megkerüli, majd beszáll. Addig gyűjtöm az erőmet, míg meg nem tudok szólalni.

-Kérlek, ne!-nézek rá már én is rémült tekintettel. Csak ne menjek megint kórházba. Eleget voltam már ott.

-Bármennyire is kérlelsz, megyünk. Nem szeretném ha bármi komolyabb bajod lenne. Már múltkor is rosszul voltál.-itt abba hagyja a beszédet és elindítja a kocsit. Látszik hogy vívódik. Valamit még mondani vagy kérdezni akart.

Sóhajtva hajtom hátra a fejemet és megszólalok.

-Gyerünk, kivele!-ösztönzöm.

-Öhm.. nem lehet hogy terhes vagy?-hal el a hangja. Én pedig megdermedek. Ennyire tartana engem? Újabb könnyek gyűlnek és lassan kezd elegem lenni hogy ma este, mindentől sírhatnékom van.

-Biztos nem vagyok terhes Zayn.-hajtom le csalódottan a fejem.

-Miért olyan biztos? A nővérem is váltig állította hogy nem az, mégis terhes volt.-magyarázza, majd besorol a forgalomba. 

-Zayn, én még...én még...-lehajtom a fejem. Nem is tudom hogyan mondhatnám meg neki a nyilvánvalót. Hiszen csak rám kell nézni és érthető.

-Igen?-kíváncsi a folytatásra. Most már biztosan ki kell nyögnöm, hiszen felhoztuk. Én pedig tudom milyen mikor valaki magába folyt valamit, te pedig várod azt hogy elmondja.

Összeszorítom a szemeimet és a fogaim közül kiszökik a mondat, amelyet oly szégyellek, még kimondani is.

-Én még szűz vagyok, Zayn.-motyogtam, de tudtam hogy hallja. 

Eltelik pár perc, míg nem szól. Én pedig ijedten emelem fel a fejem. Meredten bámul ki a szélvédőn és hajt a kórház felé. A rosszullétem elmúlt. Már nem is gondolok rá. Elterelte a gondolataimat, ehhez a szörnyű témához, mely oly kínos nekem, akárkivel is beszélek róla. Nem mintha olyan gyakran fordulna elő. 

-Nyugodtan mehetünk már hozzád. Már semmi bajom.-szólalok meg pár pillanattal később, amikor elegem lesz abból hogy nem szól hozzám. Még mindig semmi. Felsóhajtok és idegesen, dühösen fújom ki a levegőt.

Egy igen új érzés tőr a mellkasomba. Még sohasem éreztem azt, hogy valaki miatt idegeskedjem. Bevallom tetszik a dolog. Felpezsdít. Már nem is érzem magam olyan fáradtnak. Éber vagyok. Talán jobban is mint egész nap voltam.

-Kérlek szólalj meg vagy tegyél valamit. Beleőrülök ebbe a kínos csendbe.-kérlelem ránézve és őt bámulva.

Lassan kifújja a levegőt, majd lassít. Észre sem vettem hogy eddig milyen gyorsan hajtott.

-Mit szeretnél, mit mondjak?-kérdezi rám emelve mélybarna tekintetét, amelyből most nem tudom kiolvasni mi ül.

-Miért szeretted volna tudni hogy terhes vagyok?-kíváncsiskodom. 

-Mert aggódtam hogy talán nem velem kéne lenned és elraboltalak valaki mellől. És amúgy is emlékeztetett a tüneted a nővéremére.-index-el, majd lekanyarodik egy hosszú utcára. Megkönnyebülésemre, tényleg nem kórházba megyünk. 

-Nincs senkim Zayn.-mondom kifejezéstelen hangon. 

-És ez nagyon meglep.-válaszolja.

-Miért is? Csak nézz rám és már is tudod a választ.-nevetek fel keserűen.

Mérgesen felvonja a szemöldökét, majd megáll megint. 

-Komolyan nem kéne minden egyes rossz kijelentésemnél félre állnod.-mondom már jobb kedvűen. Érzem hogy még nem fejeztük be ezt a témát, de nem is most fog rá válaszolni. 

-Megérkeztünk.-jelenti ki, majd kihúzva kulcsot a helyéről, kiszáll. Én is kinyitom az ajtómat, majd becsukom. Egy halk kattanást hallok, majd elindulunk a kapu irányába. Mögötte haladok és próbálom felmérni a környezetet, de nem tudom, mert korom sötét van. Igaz, az utcai lámpák adnak némi fényt, de így sem nagyon tudom kihámozni a környéket. Nem baj. Majd reggel. Amúgy is sejtem mire számítsak. Luxus mindenütt. Bár kitudja. Én már nem mernék semmire sem fogadni. 

Egy hosszú kódot ír be, majd kattan a zár és beléphetünk a lakásba. Fény villan, majd szemem elé tárul egy hatalmas előtér. Szinte minden fekete és sötét barna, szürke. És mindennek Zayn illata van. Mégis hogy csinálja, hogy alig van itthon, mégis a lakása az ő illatában fürdik? Vagy már megint csak én képzelődöm, és nem tudok tőle elvonatkoztatni? Meglehet. Leveszem a cipőmet. Távolról sem szeretnék semmit összekoszolni. Lesegíti a kabátomat, majd bevezet.

-Hát itt lakom. Tudom hogy nagyon más mint a tiéd, de én szeretek itt lenni.-próbál szabadkozni, miközben semmi szükség nem lenne rá.

-Zayn, ez gyönyörű.-mondom majd belépek a nappaliba. Hangulatosan van berendezve és minden harmonikusan illeszkedik egymáshoz. Hatalmas bőrkanapé, tv, mindenféle játékok, konzolok és ezer meg egy DVD. Lehet hogy a pasik gyűjtik ezeket. Nem tudom. Az öcsémnek is már vagy ezer van, pedig még nálam is fiatalabb. Lassan végig húzom az ujjaimat a kanapén, a szekrényeken. Talpam alatt érzem a finom, selymes szőnyeg anyagát. A képekhez sétálok, melyek egy polcon és a falon függenek. Halványan elmosolyodom és jókedvűen rámutatok egy kiskori képére. 

-Nagyon aranyos voltál! Mekkora kutyád volt! Nagyobb mint te.-nevetek és ő velem együtt, de érzem hogy nem engedett még fel eléggé. És rádöbbenek arra, hogy én is ugyanolyan feszült vagyok. És így ezt a kettőt ötvözve, szikrákat szórunk a szoba csendjébe. Végigvezet szinte szótlanul az egész házon. Már nagyon fáradt vagyok és azt sem tudom mit mondhatnák, amelytől felengednénk mind a ketten. 

Kínosan is érzem magam, mert még sohasem kerültem ilyen helyzetbe. Még nem aludtam pasinál, barátnál sem, azt hiszem. Nem tudom mit tehetnék vagy mondhatnák.

Leérünk a földszintre, miután az emeleten is végig mutogatta a szobákat. 

-Szóval hogy tetszik?-megy be a konyhába és tölt magának egy pohár vizet. Tőlem is megkérdezi, de én leintem. Nem tudom mitől lett ilyen hideg. Ő nem ilyen volt. Vagy talán eddig, nem is valójában ismertem ezt a srácot. Csendesen, hang nélkül megrázom a fejem, majd a gondolatainkba merülünk. 

-Azt hiszem én lefekszem. Eléggé elfáradtam.-mondja, majd felmegy az emeltre. Én pedig bámulok utána és rájövök, itt hagyott egyedül. Az igaz, hogy az előbb elmondta mit hol találok, melyik szoba lesz az enyém, de még sem hittem hogy lent hagy. 

Hangosan felsóhajtok és egy pohár vízzel, amelyet mégis kitöltök magamnak, leülök az asztalhoz. A márvány lapot bámulom és gondolkodom hogy mit és hol ronthattam el. Ok nélkül biztosan nem viselkedne így velem. Vagy kitudja! Én már semmiben sem vagyok biztos. 

De mégis miért jött volna miattam haza? Mit jelentek én neki? Egy semmi vagyok, egy senki a világban. Pár nap múlva 18, de mégsem érzem magam felnőttnek. Egy oldalról el vagyok fáradva és kimerültnek, öregnek érzem magam, a szervezetem. De egy részem még gyerek. Miért vagyok ilyen tehetetlen? Ilyen szerencsétlen? Mint mindent, ezt is elrontottam, és ami a legrosszabb az az, hogy fogalmam sincs hogy mivel. 

Idővel felnézek a faliórára, amely hajnali kettőt mutat. Rájövök, hogy majdnem teljes két órát ültem a konyhában, a sötétben. Végtagjaim elgémberedtek, szemeim majd leragadnak. Feltápászkodom és a poharat a mosogatóba teszem. Elindulok a lépcső felé, majd elkezdek lépkedni felfelé, közben azon gondolkodom, melyik ajtó nyitja azt a szobát, ahova lefeküdhetnék. Még mindig nem igazán értem azt, hogy mit is ronthattam, ronthattunk el. Fáj, mert azt hittem ez az este máshogy fog alakulni. És ezt nem úgy értem, hogy bármi is történt volna köztünk, hanem hogy beszélgettünk volna. A turnéjáról, az elmúlt hetekről, róla.

De úgy látszik, ez már nem így lesz.
Gondolataim nagyon messze sodorhatnak, mivel arra sem figyelek hogy valaki jön le velem szemben a lépcsőn és erősen belém ütközik. Ha nem kap el, akkor lezuhanok 6 fokot. Szemünk találkozik a hold fényében és csak bámuljuk egymás íriszeit. Gyorsabban kezdek el lélegezni.

Zayn

Olyan jól ment minden és annyira jól éreztem magam velük. Csodás este volt, talán jobbat még képzeletemben sem tudtam volna alkotni.  Az pedig, hogy rátudtam, rátudtuk venni hogy nálam aludjon, csak hab a tortán. De a kocsiban minden megváltozott. A folyamatos rosszullétei megijesztettek. Talán én okozom ezt neki? Én váltom ki belőle, akárhányszor beültetem magam mellé? Én hülye pedig rákérdezek hogy terhes-e. Látszott mennyire vívódik és bántódik meg, hogy ilyet gondolok róla. Gondolom nem azért hogy terhes, hanem ha az is volna, akkor nem találkozgatna más pasikkal mint a gyermeke apjával. Érthetetlen néha néhány gondolatom és magam is belegabalyodok. Majd az, hogy még szűz...Elállt a szavam, még a gondolataim is feladták a szolgálatot. Ez a gyönyörű, okos, ambiciózus lány még ártatlan. És ennyire nem tudja magáról. Ez feldühít! Hogy vélekedhet ilyen alacsonyan magáról? 

Szinte nem is figyelem mit csinálok. Monoton mondatok, szavak, tettek. Végig vezetem a házon, megmutatva neki mindent. Elmagyarázom mit hol talál. Hol tud megfürdeni, hol fog aludni. Majd lemegyünk a konyhába és kínomban már iszom. Látszik hogy ő is vívódik. Nem tudja mit is tehetne és bevallom őszintén, én sem. 

Így fogom magam és feljövök. Át sem gondolva azt, hogy egy kínlódó, szenvedő lányt lent hagyok egyedül a lakásomban az éjszaka kellős közepén. De már nem megyek vissza hogy hülyét csináljak magamból és még jobban megbántsam bármivel is. Ha megtudom még jobban. 

Szinte letépem magamról a ruháimat, majd a tus alá állok. A forró víz éget, de nem foglalkozom vele. Hosszú napom volt. Még sem érzem úgy magam, hogy boldog lennék hogy itt vagyok. Kilépek, felöltözöm és beesek az ágyba. De sehogy sem akar az álom a szememre jönni. A plafont bámulom és azt várom hogy mikor hallom meg hogy feljön. Bár, lehet hogy már akkor megtette még fürödtem. Az oldalamra fordulok, és kényszerítem magam hogy aludjak. De nem megy. Csakis ő lebeg a szemeim előtt. Valami erősre van szükségem hogy elködösítse az agyam és csak bedőlhessek az ágyba. Nem akarok részeg lenni, de egy kicsi alkohol segít abban, hogy elaludjak. De nincs kedvem levánszorogni. Kezembe veszem a telefont és hanyagul nézelődöm rajta. A srácok follow spreet-et tartottak, így én is beszállok, így hajnalok hajnalán. Pár másodperccel később, több ezren, sőt millióan tweet-elnek nekem. Követni sem tudom egyiket sem. Ezzel elhúzom az időt, de még mindig nem tudok aludni.

Fáradtan tépem le magamról a hófehér takarómat, majd egy szál boxerben leindulok. A szemeim csukva vannak. Megszokva lépkedem le. Ám nem számítok arra, hogy valakibe beleütközzek. A reflexeim hál'istennek még működnek, így gyorsan kapok karcsú teste után. Szorosan tartom magamhoz közel. Légzése felgyorsul, gondolom megijedt. Az  én szívem is kihagyott egy ütemet.  

-Mit csinálsz itt?-kérdezem suttogva.

-Most akartam fel..felmenni.-reszket és válaszol szintén suttogva. Nem tudom miért suttogunk. Csak mi vagyunk itt. Talán a sötétség miatt.

-Mit kerestél ilyen sokáig lent?-kérdezek rá és közben rögtön elönt az aggodalom és a lelkiismeret furdalás hogy egyedül hagytam.

-Csak gondolkodtam. Vagyis bámultam ki a fejemből.-vágja rá és elakar húzódni. A szívem kisebbre zsugorodik, de engedek neki. Nem akarom megrémiszteni és eltaszítani sem magamtól mégjobban.

-2 órán át?-vonom fel a szemöldököm. Ő csak bólogat és felfelé veszi az irányt, kikerülve engem.
Ezt buktam. Állok még ott egy darabig, majd hangosan felsóhajtok. Már inni sincs kedvem, így visszaindulok. Elhaladva a szobája előtt, látom hogy nincs becsukva az ajtó, ő pedig lehajtott fejjel ül az ágyon. Ökölbe szorulnak kezeim és csak állok.

Össze van törve. És több mint valószínű hogy miattam. Mind a kettőnket kikészít ez a csendes viaskodás. 

Halkan kopogok az ajtó félfán, majd belépek és letérdelek elé. Ez már megszokott. Mindig így kötünk ki.

-Mi a baj?-söpröm félre a haját az arcából.

-Semmi.-mondja fojtott hangon.

-Na, mondd el!-kérlelem, mintha nem tudnám. Mire ő csak hevesen megrázza a fejét. Megérintem az állát és felemelem a fejét. Ezzel szemeink egyvonalba kerülnek és egy kósza könnycsepp folyik végig puha arcán. Legszívesebben odahajolnék és lecsókolnám, de nem tudom hogyan reagálna. A vágy bennem, hogy közelebb férkőzzek hozzá, már-már felemészt, és talán ez miatt voltam vele olyan hideg. Saját magam megijedek attól, hogy a közelemben van. 

-Darcy, én úgy sajnálom.-suttogom el egy szuszra.

-Nem kell. Nem te tehetsz róla. Én mindig mindent csak elrontok.-rázza meg a fejét. Hitetlenkedve felmordulok. 

-Ne mondj ilyet. Csodálatos vagy! Darc... nem veszed észre hogy...elbűvölsz?-nyelek nagyot a kijelentésemre. Szemei nagyra nyílnak.

-Ne csapd be saját magadat is, Zayn.-motyogja, majd elakar húzódni, de én csak közelebb vonom.

-Itt te vagy az aki tévedsz! Befogom neked bizonyítani, hogy mennyire gyönyörű, okos és természetes vagy.-mondom és magamban már el is döntöm. Mint egy cél, úgy rajzolódik ki bennem a feladat.

Csak hitetlenkedve és kínlódva nevet.

-Kár rám pazarolnod az idődet.-mondja. Most én rázom meg a fejem és karjaimba kapom. Szorosan ölelem és belefúrom az arcom a hajába. Csodás illata van. Elbűvöl.

Percekig így maradunk és egyikünk sem akar kibontakozni. Nem akarunk elszakadni a másiktól. Végre érzem azt, hogy itt és most eltudnék aludni. Vele a karjaimban.  Felemeli a fejét és szóra nyitja a száját, de én megelőzöm.

-Lehet hogy megcsókollak.-mondom gondolatlanul, gyorsan, suttogva. Elpirul és megkönnyebülök hogy hatással vagyok rá. 

-Lehet hogy csalódás lesz.-mormolja félve és hitetlenül.

-Az nem lehet.-válaszolom.