Hetedik könny

Szép Estét!
Nagyon köszönöm a több mint 5000+ látogatót, a hozzászólásokat és a sok biztatást! Rendkívül jól esett!! Valamint, nem hiába írom külön a 26! feliratkozót és 9! Bloglovin követőt! Köszönöm nektek!
Tudom hogy régen jelentkeztem már, de nem kezdek majd el szabadkozni. Legutóbbi bejegyzés során közöltem hogy nagyon fontos nekem az iskola. De most meghoztam a részt!
Sokat dolgoztam vele és volt olyan, amikor egy nap, csak egy mondatot írtam hozzá, de kész lett.
Az órarendem egész jó lett, bár ez még mindig nem könnyíti meg azt a helyzetet, hogy tanulnom kell, hiszen ez az évem már számít a pontjaimban. Nektek hogy telt az első hetetek? Meséljetek!!
Hulla vagyok, viszont izgatott is, mert holnap megyek az Arénába a This Is Us-ra!! Ti láttátok már? Vagy megnézitek? Válaszoljatok!
Köszönöm a kitartásotokat és a türelmeteket. Fogalmam sincs mikor kerül fel új rész, hiszen azt sem tudom mikor kerülök gép közelbe a jövőben. Hétfőn már 200 szavam van összesen németből, amiből írok. Szorítsatok *.* Ráadásul angol és töri faktos vagyok és  bennem van a félsz! 
Végezetül nagyon jó hétvégét nektek és kellemes pihenést, szórakozást!
Ti vagytok a legjobbak!
Puszi
Dasie


Darcy

Elmosolyodtam szavain és melegség öntött el, hogy beszélni akar velem. Élveztem minden egyes percet amit vele tölthettem el, még ha csak elektronikusan is. Tudtam hogy nagyon messze van, talán elképzelni sem tudtam mennyire. De ez nem szabott gátat sem az érzéseimnek, sem a lelkemnek. Bárhol is volt hiányzott.

A nagy tükör elé lépdeltem, amely még a nagymamámé volt, antik darab, de én imádtam. A széle rózsásan keretezte a hatalmas téglalap alakot és egyszerűen elvarázsoltak a kovácsolt vas madarak, amelyek a négy sarkán vigyázták a vékony üveglapot. Belenéztem és mint mindig magamat láttam. 167 körüli magasságom sokszor eltörpült az emberek között és jelentéktelennek éreztem magam. Sokszor lenéztek emiatt és gúnyoltak hogy nem nőttem nagyobbra, de nem nagyon érdekelt. Mindig is azt mondtam magamnak hogy a jóból mindig keveset adnak és megárt a sok belőle. A barátim mindig jót nevettek az én szenvedésemen, de nem tudtam reagálatlanul hagyni az ilyen pocskondiázásokat. Mert én igenis szerettem kicsi lenni. Más színben láttam a világot, ebben biztos voltam, mint a langaléták. Én bátran hordhattam magasabb talpú, sarkú cipőket is, hiszen úgy sem magasodtam senki fölé. Ez az előnyöm megvolt sokakkal szemben. 

Szőke hajamat szerettem úgy igazán magamon. Hosszú volt, és lágy hullámai keretezték kör alakú arcomat, amely sokszor nagy hátrányt nyújtott. Szemeim színét soha, senki nem tudta megmondani pontosan, még a szüleim sem. Mindig magyarázattal tartoztam hogy a zöld és a barna átmenete, de egyik sem az igazán. Viszont az árnyalatai változtak, mind a kedvem szer
int és a világításhoz is sokszor másként viszonyult, csillogott.  Ártatlanságot sugároztak vagy talán éppen vadságot? Honnan is tudhattam, hisz én csak belülről láttam is igazán önmagam. Az, hogy másokból milyen reakciót vagy véleményt váltok ki, azt nem tudhattam. Maximum az emberek arcán láthattam vagy figyelhettem meg, de az emberek gondolataiba hatolni, nem tudtam. Bőröm kicsit sápadtnak bizonyult, de ez fogható a londoni időjárásra. Szám kicsi, formás, szív alakban helyezkedett el. Orrom átlagos, homlokom ideális. 

Mindig is voltak gondjaim azzal, hogy hogyan nézek ki és mi mennyire áll jól, takarja el amit kell. Állandóan érdekelt az, hogy vajon mit gondolhatnak rólam mások és ez bennem már olyan aggály volt, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Állandóan megakartam felelni mindennek és mindenkinek. Tetszeni akartam. Úgy akartam kinézni hogy felnézzenek rám és irigyeljenek. Hogy erősnek és szépnek lássanak. Hogy kövessenek. Nem voltam és nem is vagyok tökéletes. Bevallom, sokáig gondoltam azt, hogy csak azokat tudják szeretni, aki mindenhol tökéletesen néz ki. Vékony, hosszú lábai vannak, nagy mellei és van segge is. De később rájöttem, vagyis még most is kezdek rájönni hogy én nem ez a lány vagyok. Mert van rajtam felesleg és a lábaim sem lécek, valamint a mellem sem túl nagy, főleg hogy nem is úgy hordom, hogy kiessen a blúzomból, a fenekem sem nagy, sőt. Eléggé kicsi. De kitudja. Lehet hogy valakinek épp ez tetszik meg bennem nem? Valaki belém lát és észreveszi bennem a jót, a szerethetőt. Amiért érdemes őérte is harcolni, kitartani. Aki, érdemes az ő szerelmére. Aki megérti, talán csak egy pillantással is. Vajon létezik ilyen?  

Muszáj neki, valakit csak én mellém is szánt a sors, nem? Vagy azt szeretné hogy maradjak egész hátralévő életemben magamra? Lehet. Annyit szenvedtem már, hogy azt is eltudom képzelni hogy velem ez is megtörténik. 

Mert lássuk be. Itt áll egy lány a tükör előtt, szőke, hullámos hajjal, csillogó, félénk szemekkel, átlagosnál kisebb magassággal, teltebben, és fél. Bevallom félek. Hisz, körülöttem mindenki boldog. Meg van a csodás életük, szeretik, védik, óvják őket. És én? Engem? Én vagyok az, aki mindig rosszul választ. És az a legkeservesebb hogy ez az igazság. Nem azt mondom hogy nem voltam még szerelmes, de azt sem állíthatom biztosra hogy az volt az a felemésztő, mindent elsöprő szerelem. De azt tudom és bátran jelenthetem ki, hogy felemésztett. Magával sodort, vitt. Mint az óceán, a szél. Mint az éjszaka az álmot, repültem. Hónapokig, napokig, percekig fájt. És mondhatom azt is, hogy még mindig érzem. Sajog, de már csak a vállamat rántom meg és átlépek az érzésen. Én nem kellettem, nem is kellek és nem is fogok. És mondjak valamit?-Már nem lenne rá szükségem. Legyen boldog, csak ne velem. Mert én talán már túl nagy áldozatot fektettem a nagy semmibe, mint ő a kapcsolatunkba. Ennyi. Csak, csak azt kívánom hogy boldog legyen. 

A kezeimbe fogom az egyik tincsemet és csavargatni kezdem. Úgy viselkedem mint egy érett nő. És úgy érzem magam, mint aki nagyon elfáradt. 17 évesen beletudok fáradni az életbe? Betudok gyepesedni? Ennyi megpróbáltatás és küzdelem után, nem csoda ha egy kicsit kibukok. Mert azt is megtehetem én is néha nem?Miért nekem kéne a legerősebbnek lennem mindig? Miért nekem kéne az emberekben is tartani a lelket és mutatni hogy boldog vagyok? Hogy nem lesz semmi baj. Ezután minden gond megoldódik és könnyű, boldog életem lehet? Miért, istenem miért kell ezt csinálnom? 

Lerogyok a tükör elé és lábaimat enyhén behajlítom. Az ölembe fektetem a kezem és a fejem lehajtom. A könnyeim patakokként indulnak el és térképezik fel arcom minden egyes szegletét. Ez vagyok én. A lelkiekben teljesen összetört, magányos lány, aki egyedül van. A szülei távol és eltávolodtak tőle, mert ő eltaszította őket magától. A barátai nem foglalkoznak vele, hisz ő mindent lemond. Inkább itthon ül és olvas, vagy sorozatokat bámul, vagy fut, tornázik. Vagy csak sír. A magány. Bárki belegondolt már mi lehet az oka annak hogy egyedül van és szomorú? Én már sokszor. De sohasem tudok dűlőre jutni. Mert mindig rájövök hogy egyedül vagyok. Nincs senkim itt. Nincs aki betöltse velem a teret. Eddig az volt a legszebb pillanat amikor Zayn itt volt. Akkor áttudtam érezni az otthon melegét, azt a biztonságot hogy van velem valaki. Hogy számíthatok valakire. Támaszom volt, ha csak egy estig, egy éjszakáig, de akkor is. És hiányzik a biztonság érzet amit ő nyújtott. Hiányzik a srác, aki meghallgatott, mesélt magáról, megnyugtatott, magához ölelt. Az egész lénye hiányzott. Úgy megismerném még jobban. Vele lennék amennyit csak lehet. 

Megrázom magam. Nem csinálhatom ezt mindig, hogy megtervezem magamban előre a kapcsolatomat. Nem ábrándozhatok mindig olyanról, aki sohasem lehet az enyém. Nem gondolhatok rá úgy, mint aki szeret engem és megóv. Csak jobban fáj később. Csak jobban felemészt. Elvisz. 

-Tündérkém, merre vagy? Darcy, drágám!-hallom a lépcső felől a hangokat. Gyorsan felugrom és a tükörbe nézve letörölöm a cseppeket, majd pislogok néhányat hogy ne tűnjön fel hogy sírtam. A kilincshez nyúlok, kinyitom és a lépcső tetején meglátom az én szívvel teli, drága nagymamámat, aki vidám, boldog mosollyal üdvözöl.

-Hát itt vagy édesem?Már mindenhol kerestelek.-szorít erősen magához, és a hajamat simogatja. 

-Hogy vagy drága unokám?-felemelem a fejem a mellkasáról és kibontakozom az öleléséből, de a kezét nem engedem el.

-Jól vagyok nagyi. A szobámban pakoltam és zenét hallgattam, biztosan azért nem hallottalak meg.-nem árulom el neki az igazságot. Még csak az kéne, hogy bármi aggódni valót adjak neki. Így is elég kimerült és beteg mostanában. Nem hiányzik még neki az is, hogy az én gondomon morfírozzon.
-Jól van szívem. Nem vagy éhes? Csináljak neked valamit enni? Vagy elszeretnél menni valahova?-fogja meg a kezem és húz le a lépcsőn. A sötét és zavaró gondolatok hirtelen már el is tűnnek és azt veszem észre, hogy csak nagyira koncentrálok, valamint az íncsiklandozó ételekre amikkel megajándékoz ha itt van. Ami, egyre ritkábban történik meg, hiszen neki is van élete. Ő mindig sokat törődött velem. Imádtam, de nem tudott sajnos állandóan ott lenni mellettem hogy pátyolgasson. Hogy mindig megnyugtasson, ha éppen olyan állapotba kerülök mint az előbb.
Választ sem várva, leültetett a pulthoz, majd ő sarkig tárta a hűtőm. Hát igen. Visszafordult és homloka ráncokban szegélyezte az arcát.
-Miért nincs itthon rendes étel?-kérdezte magasabb hangon és kelleténél jóval gyorsabban. Ez történt, amikor ideges volt vagy túlpörgött. De én így szerettem. Az én nagymamám. Elnevettem magam és én is odasétáltam.
-De hisz itt vagy egy csomó minden nagyi!-szedtem ki a joghurtokat, zöldségeket, az idény gyümölcseit, tojást, sajtot és még pár egészséges dolgot.
-Kisunokám. Ez nem étel! Ez nyúl kaja, és sohasem nősz meg tőle.-csapta be az ajtaját, visszapakolva bele mindent, majd megragadta a karomat és az előszobába vezetett. Felvette a cipőjét, kabátját, majd utasított engem is erre.
-Mégis hova megyünk?-érdeklődtem, amikor már az ajtót zártam.
-A boltba. Veszünk pár igazi angol ételt a hűtődbe. Nem tudom megérteni hogy tudsz lemondani a kolbászról és a baconről. Isteniek, te pedig nem azt eszel reggelire.- csóválta meg a fejét, miközben áttört az utca közepén. Egy arra járó autó éppen hogy nem ütötte el és hangos dudálással adta tudtára mamámnak nem tetszését. Én bemutattam neki, majd visszaordítottam hogy tanuljon meg viselkedni és tisztelje az időseket. Loholtam őszülő nagyim után, majd betértünk egy kis közértbe és minden szükséges dolgot beledobált a kosárba.
-Van még szükséged valamire drágám?-nézett hátra rám 15 perccel később. A kosarunk már tele volt mindenféle szénhidrát bombával,de nem foglalkoztam vele. Ha ő így gondolja én nem szeretném elrontani a kedvét.
-Nem, köszönöm.-vettem el tőle a kosarat és cipeltem el a pénztárig. Már vettem volna elő a pénztárcámat, amikor hevesen ráütött a kezemre.
-Szó sem lehet róla. Ezt mind én fizetem.-lökött arrébb finoman. Hangosan felsóhajtottam és a pénztáros nő is megmosolyogta a jelenetet. Gyorsan mozgott a keze és percek alatt már a hazafelé vezető úton jártunk.
-Mesélj drágám! Miért volt piros a szemed amikor odaértem?-lépkedett mellettem, miközben én cipeltem a szatyrokat. Hangosan kifújtam a levegőt és oldalra nézve ráfigyeltem.
- Te mindent észreveszel ugye?-kérdeztem beletörődően.
-Persze, főleg ha rólad van szó kincsem. Szóval mit titkolsz előlem?- simította meg a könyököm.
-Van ez a srác....-mosolyodtam el. Ő pedig csillogó szemekkel nézett rám.
-Egy fiú van a dologban? Nem is gondoltam volna szívem. Mesélj nekem!-utasított. Én belepirultam a lelkesedésébe és elgondolkodtam hol is kezdhetném.
-JoHanná-nál  vacsoráztam az egyik este és ott találkoztunk. Hannának a fia egy csapat fiú banda tagja és ő is benne van.-mondtam el a kezdeteket. Így visszaemlékezve olyan távolinak tűnik, pedig alig volt 3 hete.
-És mi a neve? Komolyabb a dolog? Mikor ismerkedhetem meg vele? Hogy néz ki? Helyes?-hadart.
-Lassabban mami. Van időnk. Na szóval-folytattam.-Zayn Malik a neve. Csak barátok vagyunk. Nem tudom mikor fogsz találkozni vele, persze ha fogsz egyáltalán. Nagyon elfoglalt és állandóan úton vannak a fiúkkal. Igen, jól néz ki.-lettem rák vörös.-Nagyon helyes.-hajtottam le a fejem zavaromban. Eddig nem igazán beszéltem a fiúkról senkinek, így még neki is furcsa volt erről beszélni.
-Minél hamarabb megakarom ismerni azt, aki így elrabolta a szívedet! Darcy, itt lenne az ideje hogy végre szerelmes légy!-figyelmeztetett. Mindig ezért rágta a fülemet. Szeretne minél hamarabb kisunokákat, úgyhogy húzzak bele.
-Nagyi, közel sem ilyen komoly a dolog. Abban sem vagyok biztos hogy érdeklem-e. Több millió lány oda van érte. Biztos hogy nem én vagyok az, aki tetszik neki. Főleg így. Csak rám kell nézni.-húztam el a szám.
-Darcy Jane Might! Hogy mondhatsz ilyet! Gyönyörű lány vagy és legalább vannak értékeid.-állt meg és majdnem hogy kiabált velem.
-Ezt hogy érted?-dülöngéltem a sarkamon előre-hátra.
-Kislányom, ugye most nem akarod hogy részletezzem?-intézte hozzám durván a szavakat.
-Olyan hosszú a listád?-emeltem lassan rá a figyelmem.
-Nagyon okos vagy drágám, ambícióid vannak a jövődre. Amit akarsz mindig eléred! Emellett nem vagy az a kényes pláza cica, de mégis van stílusod drágám és szép vagy!-mondta hangosan az arcomba.
-Aha, én szép.-horkanok fel. Ő összehúzza a szemeit és hosszú percekig gondolkodik.
-Most azonnal velem jössz!-ragad meg szorosan és az útszélén leint egy taxit.
-Mit csinálunk nagyi? Hova viszel?-nézek rá megrökönyödve és kissé félve.
Engem figyelmen kívül hagyva tol be az ülésre, majd a sofőrnek odaszólva indulunk az Oxford Street-re.
-Minek megyünk mi oda?-kérdezem oldalra sandítva.
-Majd meglátod. Most pedig csendet. Haragszom rád hogy ennyire negatívan kezeled a dolgot. Majd most teszünk róla.-int a fejével és erősíti meg a szavait.
Tágra nyílt szemmel rázom meg a fejem és lenyelem a kissé erőszakos nagyimhoz intézett szavaim. Nem nagyon szólunk egymáshoz és nem is merem megkockáztatni, hogy változtassak ezen. Nem nagyon szeretném felizgatni, mert a végén még történik vele valami és azt sohasem tudnám megbocsátani magamnak. Nem hittem volna hogy előáll ilyen hihetetlen dolgokkal még, hogy csak úgy elrabol akárhova, mert kipattant az agyából és megakar engem valamiben győzni. Ilyenkor úgy viselkedik mint egy tinilány, de én örülök neki hogy hiperaktív. Jobb mintha fel sem tudna állni és rettegek, hogy eljön nála is az az idő. Bár nem szeretek erre gondolni sem. Tisztelem annyira hogy tudatában van, fitt és elképzelni sem szeretném azt, hogy ő már nincs.
Bambulásomból a taxi fékcsikorgása ébresztett fel. Fizettünk, majd mikor kinyitottam az ajtót, rögtön összeráncoltam a homlokom.
-Minek hoztál az Oxford Street-re?-fintorgok furcsán.
-Majd meglátod. Most gyere!-rángat megint. Úgy látszik most ilyen napja van.
-Jól van, jól van. Megyek már, csak ne szakíts szét.-lépdelek mögötte, vagyis próbálok a hatalmas tömegen át keresztül vágni. Itt a nyár, sok a turista. Hova máshova is mennének, mint a boltokkal elhalmozott utcába. Megállunk a Virgin Megastore nevű üzlet előtt és nem mozdulunk percekig. Feltérképezi a körülöttünk lévő embereket, majd leveszi a fejemről a fekete sapkámat.
-Kéregetni akarsz? Nagyi, kérlek ne!-habogok. Ennél kínosabb már nem is lehetne. Egy előkelő bolt előtt állva, veszekszem a nagymamámmal, egy sapkán, mert ő kéregetni akar.
-Miért akarnék kéregetni? Ne viccelj már velem. Most meggyőzlekhogy igen is szép vagy. Csak állj meg itt és ne mozdulj. Valamint mosolyogj. Köszönöm.-megfagyva állok, mozdulni sem tudok, már ha szabadna és figyelem távolodó alakját. Fogalmam sincs miben sántikál és mit tervez, de félek tőle hogy nekem nagyon nem fog tetszeni ez az ötlet.
A tömeget figyeltem, ahogy különböző nyelveken beszélnek egymással vagy éppen telefonon tárgyalnak valakivel. Volt aki veszekedett a párjával, de feltűnt olyan pár is, akik éppen szerelmesen bámultak egymás szemébe. Minden ember más volt. Mind stílusban, kisugárzásban. A nagy várakozásban rájöttem arra, hogy milyen igaz is az a mondás hogy: "Ahány nyelv annyi ember és kultúra"
Az előttem lévő kivetítő hirtelen vibrálni kezdett és a képernyőre én kerültem fel. Emlékszem valamikor láttam egy műsorban valami ehhez hasonlót és csak remélni tudtam hogy az én nagymamám, nem azt találta ki amit gondolok. De tévedtem. Mégpedig hatalmasat. Ott álltam és minden mozdulatomat tükrözte a kép. A nagyim pedig leszólította a járókelőket-akik leginkább pasik voltak-és megkérdezte tőlük, mi a véleményük erről a lányról. Kezembe temetett arccal akartam állni, de nem tehettem. Így csak pírral az arcomon ácsorogtam és hallgattam a válaszokat. Egy néhányba bele is pirultam, majd szélesen elmosolyodtam és elnevettem magam, amikor az egyikük elakart venni feleségül. Áldottam az én jótét lélek nagyimat, akit eddig szidtam ezért, mert hihetetlenül segített az önbizalmamon. Már nem szégyelltem azt hogy teltebb vagyok, valakinek kifejezetten ez tetszett bennem, sőt.

-Köszönöm!-borultam a nyakába könnyes szemmel és percekig nem engedtem el. Ő csak simogatta a hátam megnyugtatóan és szerintem érezte hogy elérte a célját. Nem voltam benne biztos hogy meddig hat ez rám és meddig fogom magam így érezni, de jó kis löket volt nekem. Bár, még most sem tartom magam topmodell-nek és tökéletesnek sem, de nem gondolom azt, hogy senkinek sem kellenék és borzalmas vagyok.
-Nincs mit drágám!-engedett el, majd elindult kipakolni a holmikat a konyhában.
-Segítsek?-léptem oda az egyik zacskóhoz és emeltem ki belőle a bevásárolt holmikat.
-Persze. Minél több kéz, annál hamarabb végzünk és ehetünk. Pucold meg a zöldségeket, én addig megpuhítom a húst.-tett le elém egy kést, ő pedig nekiállt a csirkehúsnak. Külön kérésemre, csinál nekem halat is. Imádom ahogyan ő készíti.
Bekapcsolva a Hits rádiót, együtt énekeltünk néha vele, vagy csak dúdoltunk, de az idő elszaladt, mi pedig már a terítésnél tartottunk.
É már a pulton ültem és próbáltam belenyalni a szószba, de nagyi nem engedte. Csöngettek, így lemásztam és elsétáltam az ajtóig.
Sarkig tártam, majd egy pillanatra lefagytam. De a következőben már a nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem, miközben ő a karjaiban tartott.

Zayn

Az interjút megint halálra untam és bevallom őszintén nem igazán tudtam hogy miről is volt szó. Ha kérdeztek is tőlünk valamit, akkor arra gondolom válaszoltam, de halvány lila gőzöm sem volt semmiről. Viszont a vigyor levakarhatatlan volt az arcomról. Holnap megérkezünk Los Angeles-be, ahol megint hőgutát fogok kapni. A többiek állandóan azzal csesztetnek a repülőn, hogy becsomagoltam-e a naptejet, mert megfogok égni. Ezt a poént már annyiszor elsütötték, de még mindig szakadnak, ha valamelyikük a fejemhez vágja ilyen esetben. A 113 koncertből, azt hiszem 5-6 maradt. Hihetetlen volt ezt a számot kimondani és egyben rémisztő is. Büszke voltam, mert képesek voltunk végig járni Európa egyes pontjait, valamint szinte egész Amerikát. Bevallom elfáradtam. Kimerültem és nem hiányzott semmi jobban, mint az ágyam és egy kiadó alvás. Most saját magamnak hazudtam, mert Ő érte ezerszer jobban vágyakoztam. Elképzelni hogy a karjaimban alszik el, és mindez az ágyamban...hát a mennyek országát éltem át képzeletben. De volt egy elkeserítő gondolatom. Mi van akkor, ha ez sohasem történik meg? Sohasem válik valóra? Csak egy álom és képzelet marad, amely megmarad és megragad egy világban, ahol nem létezik a valóság. Csak az én képzeletem és vágyam. De nem akarom hogy ez csak úgy abban megragadjon. Azt szeretném hogy az enyém legyen. Én megóvnám mindentől. Esküszöm megtenném. Boldoggá tenném, megadnék neki mindent, amire csak vágyik, bár nem úgy ismertem meg hogy nagyra vágyó lenne. Olyan egyszerű, mégis oly különleges.
Elegem van ebből. Én tényleg nem bírom tovább. Haza kell mennem hozzá. Semmi kedvem egy Titanic-hoz hasonló villában megszállni. Nekem kell az ő lakása. Nekem kell az ő jelenléte. Nekem kell az ő lélegzete. Nekem kell Ő.
Eldöntöttem magamban, hogy a következő géppel én visszafordulok és hozzá megyek. Ha csak pár napot is, de ott leszek és talán minden kicsit tisztább lesz,érthető. Magyarázatot kapok arra, hogy miért is van ez velem. Hogy mindig ő róla szól minden egyes napomon, minden egyes perc, pillanat. Nem tudok semmire sem koncentrálni, figyelni, megjegyezni. Rendszeresen neki megyek ajtóknak, üvegeknek, sőt még bútoroknak is. Nem ülhetek tétlenül és várhatok arra, hogy nem soká hazamegyek és majd találkozunk. Rá van szükségem. És lehet hogy megijesztem ha ezt közlöm vele, de valamit tennem kell. Elsősorban a legfontosabb hogy jobban megismerjem. Viszont abban teljesen biztos vagyok, hogy nem tud olyat mondani amiért kevésbé rajonganék érte.
-Srácok én nem megyek most veletek!-közlöm az üléseken terpeszkedő fiúknak, akik telefonnal, újsággal, videójátékkal foglalják el magukat. Mikor megszólalok mindannyian rám néznek és felvonják a szemöldöküket.
-Te megszólaltál úgy, hogy nem is kérdeztünk?-mereszti rám szemeit Harry.
-Haha, nagyon vicces vagy.-rázom meg a fejem és hozzávágok egy párnát.
-De miért is nem jössz velünk a kecóba? Te is kifizetted a részed.-szólal meg Liam is, aki terpeszben ül a földön és próbál logikát találni valami játékban. Nem mintha menne neki.
-Hazamegyek.-jelentem ki teljes magabiztossággal a hangomban.
-Hogy mit csinálsz?-teszik fel egyszerre a kérdést szinkronban.
-Hallottátok.-állok fel és kezdem a cuccaimat összeszedni egy sporttáskába. Minden szanaszét és a repülő 15 perc múlva le száll.
-Miért mennél haza? Még vannak koncertjeink.-hebeg Niall.
-Van 3 szabadnapunk. Nem tudok tovább ülni és arra várni hogy mikor megyünk haza.-ismernek már. Nem kell tovább magyaráznom. És nem is próbálnak visszafogni, nem is tudnának. Soha semmiben sem voltam ennyire biztos.

Köszönöm hogy elolvastad!

Írj komit!

Köszönöm *.*