Harmadik könny

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt ahogyan ígértem.Nem is mondanék most semmit, mivel nagyon melegem van és elnézést az esetleges hibákért, de nem bírom a 40 fokot. Remélem tetszeni fog és 1 hét múlva jelentkezem :)

Puszi

Dasie

Darcy:

Tudtam hogy elfogok késni. Ugyan szerettem pontos lenni, de a rosszul léteim nem mindig jól időzítettek az életemben. Pár percre mindig lekellett ülnöm  hogy megnyugodjak, viszont ez most kicsit máshogy érintett meg. Nem volt rossz, és nyomasztó. Nem akartam megfulladni, sem köhögni. Csak gyorsabban vettem a levegőt, és kicsit szédültem. Visszaültem az ágy szélére és a kezembe temettem az arcom. Szemeim előtt csakis azok a gyönyörű barna íriszek csillogtak. Teljesen beborították a bensőm. Mint egy csoda, vagy varázslat, ami számomra sokat jelent. Megmagyarázhatatlan volt, de én hittem benne, hisz az is csoda volt, hogy én meggyógyultam és most itt lehetek. Ahogy ez eszembe jutott, beugrott hogy egy vacsorára igyekeztem és én még mindig itt ülök, ahelyett hogy hívtam volna egy taxit és elindultam volna már. Felemeltem a telefonom, és rendeltem egy autót, ami 10 perc múlva meg is érkezett. és elindulhattam London északi részére. Míg én a belváros közelében laktam egy társasházban, ahol állandóan zajlott az élet és nem volt az a kimondottan nyugodt és csendes környék, addig Johanna egy igen kifinomult helyen lakott. Ám ahogy haladtunk át a városon, megjelentek a nagyobb lakóházak, ikerközpontok és végül a kertes, medencével ellátott lakóöv. Az ilyeneket jól megjegyeztem, hisz a mai napig emlékeztem arra, hogy a földrajz tanárnőnk kiakadt ha valaki valamit nem tudott. Állítása szerint, mindez alaptudás volt .és minden kis dolgon képes volt felháborodni. A gazdaságtant is ő tartotta, és az országok kultúrájánál mindig megemlítette hogy mit szeret és mit nem. Sokszor elmondta hogy irtózik egyes ( vagyis szinte minden) ételtől, de egyszer kijelentette, hogy ő nem válogatós. Ez magában nem is lett volna annyira vicces, de a nő szép nagy darab volt, így mindenki szakadt az óra közepén. Mindig mosolyt csalt az arcomra, ha visszaemlékeztem ezekre az órákra, amik állandóan vidáman teltek és szinte észre sem vettük ahogy elteltek. Hiányoztak a gimis évek és barátok, tanárok. Könnyebb volt a tananyag is az egyetemnél. Így másodéves jog hallgatóként semminek tűnt az a 8-9 oldal, amit másnapra meg kellett tanulni. Most 80-90 oldalt kell, vagy többet, egy- egy vizsgára. De ez nem bántott, és nem is voltam mérges miatta. Örültem hogy felvettek az Oxfordra, és ott koptathattam az iskola padot, valamint írhattam meg a zh-imat a sok intelligens, mégis party állat diákkal együtt. A betegségem alatt a szüleim álmukban nem képzelték volna, hogy én képes leszek ezt elérni, ennyit tanulni. De mindig azt válaszoltam a kérdéseikre, hogy egy beteg ember mégis mit is csinálhatna a tanuláson és olvasáson kívül, ha egész nap az ágyban kell maradnia? Így hát nem adtam fel, és én is bejártam az órákra. Soha nem volt sok barátom. És sokan bántottak is. Illettek olyan szavakkal, amik a mai napig kísértenek és könnyeket csalnak az arcomra, annyira fájtak. Igazán, még a mai napig nem tudtam ezeket feldolgozni. Viszont sohasem kívántam volna nekik azt, hogy átéljék azt amit én, és utána szólaljanak meg. Semmi értelme nem lett volna. Az egyetemen már más volt a helyzet. Itt senki nem tudott már a múltamról. Tiszta lappal indíthattam és végre én lehettem. Betegség és következmények nélkül, magam lehettem. És ez mindennél többet jelentett számomra.

Befordultunk egy sövényekkel díszített utcába, majd egy fekete, kovácsoltvas kerítés előtt álltunk meg. Voltam már itt ezelőtt talán kétszer, de az is tavaly nyáron volt. A ház gyönyörű volt, bézs színek uralták mint kívülről mind belülről. A letisztult elegancia, megmutatta hogy milyen remek ízlése van Johannának. Bár azt is tudtam hogy Louis és Lottie is segédkeztek a megalkotásában. Fizettem és kipattantam. Izgatott voltam és ettől egy kicsit felpörögtem. Régen láttam őket, és biztos voltam benne hogy sokat változtak. A kapu kinyílt előttem, és elsétáltam a fehér bejárati ajtóhoz. Lépdeltem és nem tudtam mit kéne tennem, így lassan felemeltem az ökölbe szorított kezemet és kopogtam. Bentről hangos zúgolódás hallatszódott, majd az ajtó kivágódott, és ott állt előttem Hanna, az én szeretett ápolónőm könnybe lábadt szemekkel.

- Drágám, úgy hiányoztál! - zárt a karjaiba és szorosan magához szorított. Majd elengedett és kicsit hátrébblépett, hogy végig tudjon rajtam nézni. Az apró mintákkal tarkított ruhámat viseltem, ami a térdem felett végződött és a csípőmnél kicsit megvolt húzva, elrejtve azt amit kell, hisz nem voltam az a nádszál vékony. A mai napig szenvedtem a gyógyszerek utóhatásától, de pár kilót már így is sikerült leadnom magamról, és az alakom is egyre jobban kezdett változni, aminek csak örülni tudtam.

- Kicsim! - sikkantott fel. - Gyönyörű vagy! Mennyit változtál te jó ég! A hajad is hosszabb és dúsabb! Az arcod és istenem mennyit fogytál tündérkém. - sírta el magát, majd újra megölelt. A háta mögül kuncogás hallatszott és halk torok köszörülés.

- Anya, mi is megismerhetjük ezt a  csodabogarat, akiért jobban oda vagy mint én  értem? - szólalt meg a kék szemű barna hajú srác, aki egy fehér csíkos pólóban volt.

- Persze, persze. Sajnálom csak a pillanat heve elragadott. És nem szeretem jobban mint téged. Bár ő is megérdemli azt hogy szeressék! Igaz kincsem? - nézett rám. Ám válaszolni nem tudtam, hisz a következő pillanatban Louis karjaiban találtam magam. Majd elengedett, és kinyújtotta a kezét.

- Louis Tomlinson vagyok. Örülök hogy megismerhetlek. Már reeengeteg mindent hallottunk rólad. - rázta meg a kezem, szavaiban  elhúzva az "e" betűt.

- Szia! Én Darcy Might. Én is sokat hallottam már rólad! - mosolyogtam. Tiszta energiabomba volt, viszont látszott rajta hogy tud komoly is lenni, ha nagyon szeretne. 

Majd elengedte a kezem, és rögtön más karjai közt találtam magam. Mikor elengedett tüsszentenem kellett, ugyanis az orromat csikizték a fürtjei.

- Bocsánat! - tüsszentettem már harmadjára. Majd megnyugodtam, és csak integettem.

- Én Harry Styles vagyok szépségem.

- Darcy. És ha nem haragszol, nem fogom meg a kezed, nem szeretném ha elkapnál tőlem valamit.

 -Óh, én szívesen elkapok tőled akármit, de csak ha utána kiengesztelsz. - vigyorgott perverz mosollyal az arcán. Én rögtön pipacs vörös lettem és lehajtottam a fejem.

- Harold, hagyd már szegény lányt. Engedj ide! Szia én Niall Horan vagyok. - húzott ő is magához és szorosan a karjai közt tartott. Nem mondom, imádom ha megölelnek és sokakat öleltem már meg, de az övé az annyira jól esett, és olyan biztonságot nyújtott hogy alig akartam kibontakozni belőle.

- Na jó ennyi elég volt. - húzta el egy rövid barna hajú srác tőlem. - Én Liam Payne vagyok. Nagyon örülök hogy végre megismerhetjük azt a lányt, aki így belopta Johanna szívébe magát. - zárt a karjai közé ő is.

Elbódított, és váratlan volt ez a sok szeretet hirtelen, amit tőlük kaptam, de nagyon jól esett. Már is éreztem hogy tartozom valahová és elfogadnak. Ezt hihetetlen volt. Megtudtam volna szokni ezt az érzést.

Majd ő is ellépett és beinvitáltak a nappaliba.

- Amúgy mi öten vagyunk, de Zayn fent van éppen az egyik szobában. Nem érezte igazán jól magát mikor megérkezett, így felküldtem hogy lepihenjen. De mindjárt felmegyek és felébresztem. - magyarázta Hanna.

- Arra semmi szükség. Nyugodtan pihenjen! Nem vagyok én olyan érdekes, és nem is érek én annyit hogy megzavarjam. Biztos kimerült. - mondtam.

- Látjátok, erről beszéltem. Egy csupaszív, tündéri lány aki senkinek nem tudna ártani. - lábadt megint könnybe a szeme. Tudtam hogy eszébe jutott, hogy miken mentem keresztül és mindig annyira együtt érző volt. 

- Hanna nyugodj meg! Miattam nem szabad sírnod már ezerszer megmondtam. És azt is, hogy csak úgy jövök el ha nem sírunk. Annak most nincs itt az ideje. - magyaráztam, majd odaültem mellé és megsimogattam a vállát.

- Hány éves vagy te? - vonta fel a szemöldökét Liam.

- 17.Miért? - rántottam meg a vállam. Ők pedig nem szóltak egy szót sem. Kissé meghökkentek és mintha az álluk is leesett volna.

- Csak? Azt hittem legalább 20. És ahogy gondolkodsz, beszélsz... - nem tudta befejezni mert a lépcsőről hangokat hallottunk. De visszafordult hozzám és fojtatta. -És amúgy sem 17-nek nézel ki. Sokkal érettebbnek.

- Szerintem nem az számít hány éves vagy, hanem hogy hogy gondolkodsz és állsz a dolgokhoz. Mert az idő a legértékesebb mindenki számára. Ki kell használnod, mert sohasem tudhatod, hogy nem lesz belőle elég. -mondtam és lesütöttem a szemem. Nem akartam sírni, de érzékeny voltam. Azt hiszem, ez érthető a helyzethez mérve.

Majd felemeltem a tekintetem és nyelnem kellett. Belenéztem a szemeibe és azt hittem álmodom vagy rosszul vagyok. De nem. Csak ő állt ott előttem, fekete nadrágban és egy szürke pólóban. Szemei álmosságtól csillogtak, mégis mintha ő is meglepődött volna, mint én. Bár ebben nem voltam teljesen biztos. Felálltam és magához húzott.Az illata, istenem. Soha eddig senki nem hatott még így rám, és ahogy megölelt, mintha csak nekem teremtették volna a karjait. Tökéletesen beleillettem, és ott tudtam volna maradni életem végéig. Kicsit gyorsabban vettem a levegőt mint kellett volna, de ezt próbáltam leplezni. Majd elhúzódtam és újra belenéztem a szemeibe. Kínos pillanat volt, mert egyikünk sem szólalt meg, csak néztünk egymás tekintetébe és mintha megtaláltuk volna magunkat. Egy részünket. Majd ő törte meg a csendet, és mutatkozott be:

- Zayn Malik. - nyújtotta felém a kezét.

- Darcy Might. - ragadtam meg, majd  mintha enyhe bizsergést éreztem volna a kezünkben. Borzongás futott végig rajtunk, és jól láthatóan rá is hatással volt. Érezte, hogy ez más és nem mindennapi. Nem akarta elengedni a kezem. és én sem akartam az övét. A karjaiban jobban éreztem magam a mellkasán pihenve, de ez is felemelő érzés volt. A tekintetünk összefonódott, mint a kezünk és így álltunk. Nem tudtuk megtörni, bármi is történt.

Majd hangos kiabálás szakított szét minket. Mindketten hirtelen fordultunk meg és pillantottunk a háttérben történtekre.

Harry éppen próbálta visszatartani Louis-t. Aki nevetve üvöltözött vele hogy engedje el.

- Most már igazán elengedhetnél. Abbahagyták és nem kell őket megzavarnom véletlenül. - visongta éles hangon.

Beállt a kínos csönd és senki nem tudott megszólalni. Én csak leszegtem a fejem és a lábaimat néztem. Fogalmam sincs mi történt az előbb, de nem hétköznapi az biztos. És a tekintete emlékeztetett arra, akit alig 1,5 órája láttam magam előtt. -Áh, ez hülyeség-ráztam meg a fejem magamban. Majd egy éles fájdalom hasított belém, de annyira kellemetlen volt, hogy muszáj volt leülnöm, vagy lefeküdnöm. Megragadtam a leközelebb lévő fotel karfáját és leültem szépen lassan. Hangos zihálásom, mindenki tekintetét rám vonzotta.

- Úristen mi történt vele? - sírta majdnem el magát Niall. A többiek tehetetlenül álltak és nem tudták mit kellene tenniük.

- Valaki hozzon egy pohár vizet és egy nedves törölközőt. És valaki segítsen nekem felvinni az emeletre. -adta ki az utasításokat Johanna.

Liam szaladt a vízért, Harry törölközőért és Zayn, aki hozzám a legközelebb állt nagyon lassan és lágyan a karjaiba fogott. Az addig hasogató fájdalom, amitől a szemem is remegett, és alig kaptam levegőt a mellkasomat feszítő érzéstől, megszűnt. Amint a karjaiban voltam, elmúlt és újra jól éreztem magamat. Ilyen ezelőtt sohasem történt velem. Finoman lépkedett velem a lépcsőn, amikor ráemeltem a tekintetem, és az íriszeink összefonódtak.

- Már jól vagyok. Letehetsz. Nem vagyok valami könnyű. - motyogtam. Ő csak hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Hidd el, nem vagy nehéz, és simán elbírlak. - vágta rá.

- De ha felértünk a lépcsőn tényleg letehetsz. Már nem vagyok rosszul. - mondtam.

Felsóhajtott, majd eleget tett a kérésemnek. 2 lépcsőfok után, elengedtem a nyakát és a saját lábamra álltam. Majdnem egy teljes fejjel alacsonyabb voltam nála így mezítláb, és ezt olyan kínosnak éreztem. Éreztem hogy elönt a forróság, és lehajtom a fejem. Majd ő gyengéden felemelte az államat, hogy tekintetünk újra egymásba fonódjon.

- A szemed... - suttogta.

- Igen, tudom hogy felemás. Utálom. - mondtam. Nem igazán voltam oda érte, hisz az egyik zöld volt a másik barna. Vagy valamikor mind a kettő felismerhetetlen és megmagyarázhatatlan színű. 

- Nem, nem így értettem. Gyönyörűek és mintha .. - nem tudta befejezni mert a többiek siettek utánunk.

Rájuk mosolyogtam.

- Köszönöm srácok, de már jól vagyok. - indultam lefelé a lépcsőn. A fekete hajú srác pedig követett engem. Éreztem hogy közel van, hogyha bármi történne azonnal tudjon nekem segíteni.

- Biztos jól vagy drágám? Megint rád tört? - ült le a konyhában mellém Johanna, míg a többiek is elfoglalták a helyüket az asztalnál. A másik oldalamon Niall ült, míg szembe velem Zayn és két oldalán Harry és Liam.

Az egyik asztalfőn pedig Louis.

Így mindenki hallotta Hanna kérdését és rám kapták a tekintetüket.

- Persze hogy jól vagyok. Nyugodj meg, minden rendben. Igen, megint. - sóhajtottam. - Mostanában pedig nem nagyon volt, viszont az elmúlt két-három napban többször is. - mondtam.

- Hétfőn gyere be hozzánk egy rutin vizsgálatra, és megnézzük minden rendben van-e. - ajánlotta.

- Nem lehetne inkább kedden? Zh-t írok és nem hagyhatom ki. - mondtam.

- De persze, ahogyan szeretnéd. - mosolygott majd megsimogatta a vállam.

- Suliba jársz? - kapta fel hirtelen a fejét Zayn.

- Igen. - mosolyogtam.

- És hova?Várjunk hány éves vagy? - kérdezte értetlenül. A többiek csak nevettek. - Most mi az? Azt hittem már dolgozik. Nem diáknak néztem. - tárta szét a kezét, ezzel leütve Harry-t, akinek az orra beleért a krémlevesbe. Szakadtunk a nevetéstől.

- 17 vagyok és az Oxfordra járok. - válaszoltam.

- Az Oxfordra jársz? - vonta fel a szemöldökét. Én pedig csak bólogattam. - És milyen szakra? - faggatott tovább.

- Jogra. - vontam meg a vállam. Majd kiköpte a levest.

- Hogy mi? Hogy vettek oda fel? - nézett rám megrökönyödve. Én pedig elpirultam.

- Hát oda jelentkeztem és gondolom elég volt a pontom. - válaszoltam a kissé fura kérdést.

A többiek csak nevettek és figyelték szóváltásunkat.

- Oda lehetetlenség bejutni. - mondta.

- Úgy látszik még sem. - mondtam én is.

- És szereted? - nem hagyta, hogy akár egy percre is levegyem róla a szemem. Nem mintha bántam volna.

 A vacsora folyamán mi nem nagyon ettünk, mert be nem állt a szánk. Elvoltunk egymással, és amúgy sem voltam valami éhes. Az idő csak úgy eltelt. Kint már a nap helyét átvette a hold, és fényesen tündökölt a korom sötét égbolton. 

A nappaliban ültünk és még mindig beszélgettünk. Néha, a többi srác is bekapcsolódott egy-egy kérdéssel vagy csak nevettek. Nagyon hamar eltelt az idő és 11-kor úgy döntöttem ideje hazamennem. A táskám után kutattam hogy megtaláljam a telefonomat és hívjak egy taxit.

- Bocsi srácok, de nem láttátok a táskámat? - néztem körbe. Senki nem szólt egy szót sem, csak Louis nézett fel a plafonra és kezdett el fütyülni.

- Hova tetted? - nevettem.

- Ki? Én? Miből gondolod hogy én tettem el? Hát így ismersz? Komolyan? - játszotta el a mérges kisfiút, aki mindjárt elsírja magát.

- Louis, add vissza neki. - szólt rá Hanna.

- Jól van, jól van. - állt fel és lelökte Hazzát is a kanapéról, amin ketten ültek. Majd felhajtotta a huzatot és kiemelte belőle a táskámat és mellőle a tasakokat, amit elfelejtettem oda adni ajándék gyanánt.

Majd odahozta nekem.

- Köszönöm! - mosolyodtam el és kikerestem a telefonom. Mindenki engem nézett, mire elszégyelltem magam.

- Miért néztek rám így? - kérdeztem.

- Mit csinálsz? - néztek rám mind az öten és kérdezték egyszerre. Kísérteties volt.

- Ti ezt gyakoroljátok? - néztem végig rajtuk. - Amúgy csak taxit hívok. Eléggé elfáradtam már, és ti is még csak most értetek haza. Nektek is pihennetek kell. Biztos elég volt belőlem ennyi. - mosolyogtam.

- Te kész vagy. - nevették. - És miért kell taxit hívni, amikor a társaságból legalább 2 embernek van jogsija, meg még Johannának is. - kérdezték bosszúsan.

- Hát...öhm. Nem akartam udvariatlan, és kiszolgáltatott lenni. Nekem jó a taxi is, de még a metró is, csak az innen elég messze van. - magyaráztam.

- Majd én elviszlek. - tápászkodott fel Zayn. A többiek csak harsogtak és fütyültek. Én kérdőn néztem rájuk, mire fülig érő vigyorral, csak megrázták a fejüket. Egyenként elköszöntem tőlük. Szorosan megölelgettek. Megköszöntem a vacsorát, majd elindultunk. 

- Tényleg nagyon köszönöm hogy hazaviszel. - néztem rá oldalról. Istenien festett a volán mögött. 

- Nincs mit. Örülök hogy elvihetlek. - mosolygott.

- Nem vagy már fáradt? Amikor megjöttem mondták hogy nem voltál valami jól.

- Fura, de majd kicsattanok. - válaszolt. Én pedig csak mosolyogtam tovább.

- Akkor jó. - majd lelassított mert a belvárosban dugó volt.

- Még ilyenkor is ez van. - csapott a kormányra.

- Nyugi, nem fog sokáig tartani. Nem soká kiérünk. - nyugtattam. Bár az autók nagyon nem akartak elindulni.

- Anyukád biztos aggódni fog hogy merre vagy ilyen sokáig. - mondtam. Majd miután végig gondoltam elnevettem magam. Ő pedig velem nevetett.

- Jó. Ez tényleg abszurd volt. Világsztár vagy. Ráadásul 20 éves, és az előbb kijelentettem hogy az anyukád biztos aggódik érted. De hülye vagyok. - temettem az arcom a kezembe kínomban.

Mivel a forgalom még mindig nem haladt így megfogta a kezem és elhúzta az arcom elől.

- Nem, nem vagy hülye. Csak aggódtál, ez .. ez olyan fura mégis hátborzongató és aranyos tőled. Még senki nem aggódott értem anyán kívül. - vallotta be.

Kérlek hagyj magad után nyomot! Nagyon örülnék neki!

*.*