Első könny

Darcy

Sokat gondolkoztam azon, hogyan kezdhetném el elmesélni mindazt, ami velem történt.
És történik.
Egy emlékkönyvvel a kezemben ülök az ágyam szélén, és a tollamat szorongatom a kezemben várva arra, hátha megihlet bármilyen pillanat, és ad erőt nekem ahhoz, hogy szavakba tudjam mindazt önteni amit szeretnék. Félek, nagyon félek attól hogy ez nem sikerül, mint sok más. És elrontom, mint eddig bármit is amibe merszen belefogtam. Egyedül ülök, és rettegek a következő pillanatoktól. Bár kezdek hozzá szokni a magányhoz.

Talán már mindenkit elmartam magam mellől. Nem maradt egy szikrányi szeretet sem felém. Vagy csak én nem veszem észre és nem is akarom, hisz nem érdemlem meg. Egy senki vagyok, semmi.

A szememben ismét könnyek gyűlnek a gondolataimra, és próbálom összeszedni magam, mint általában minden nap, ahányszor  rám tör a keserves kínzó zokogás.

Az arcomat a kezembe temetem, és előre hajolva fojtom el a feltörő könnyáradatot. Majd mikor kezdek lecsillapodni, újra a kezembe veszem a kis könyvet és a múltra visszaemlékezve kezdek el írni. Attól a pillanattól fogva, amikor minden elkezdődött.

Minden embernek, gyermeknek, kislánynak vannak álmai. 6 évesen hercegnők akarunk lenni, akik szépségükkel és bájukkal elvarázsolják a világot. Én már akkor is más gyerek voltam. Nem rajongtam a rózsaszín ruhákért, bár szerettem a Barbie-kat. Kedvenc mesém a Micimackó volt és minden álmom abban rejlett, hogy sportoló legyek. Imádtam biciklizni, de a legtöbbet mégis az úszás jelentette számomra. Emlékszem a táskámra, amibe anyukám mindig belepakolta nekem a szükséges holmikat, ami egy uszodába kell, nagyobb volt nálam és alig bírtam elcipelni a bejáratig, ahol készségesen segített ki mindig az edzőm, vagy bárki más aki ott volt.

Talán bátran kijelenthetem, hogy én voltam a legboldogabb kislány az úszó csemeték között, aki vidáman lépdelt be az uszodába, és hangos nevetéssel vonta magára mindenki figyelmét.

Hosszú szőke hajam izzadtan tapadt már akkor a homlokomhoz a cipekedéstől, de barna szemeim csillogtak, hisz hétfő délután volt és alig vártam hogy elsajátítsam Tom bácsitól az új technikát, amivel gyorsabban és könnyebben szelem át a hosszokat a vízben. Anyukám bekísért, és segített átöltözni, majd ott hagyott és megígérte, hogy itt lesz értem mikorra végzek. Tudtam hogy így van, mert mindig ott várt rám icipici késésekkel.

Fürgén kaptam, húztam magamra a sapkám és tettem a fejemre az úszó szemüvegem, hogy ne marja a szemeimet a klóros víz. Felkaptam a törölközőm és belebújtam a papucsomba.

Forró júliusi nap volt, azt hiszem 14.-e.-Pont mint ma. 10 éve annak hogy minden elkezdődött. Gondolkodtam magamban, majd visszatértem az íráshoz.-

Rengetegen voltak a strand részen, de én az úszómedencéhez igyekeztem. Ledobtam a törölközőm majd a zuhany alá álltam hogy kicsit bevizezzem a fürdőruhámat. Már sokan ott voltak a csipet-csapatból. Imádtam őket. Ugyanúgy szerettek úszni mint én, ha egy kicsit nem is annyira túlbuzgón.

Odarohantam Dave-hez és sokakat megszégyenítve belelöktem a 4 méter mély vízbe. A többiek csak nevettek és mondták hogy mentsem az irhám, ha megakarom úszni a vissza csapást.

A fekete hajú fiú felbukkant a víz alól, majd nyugodtan kisétált. Oda állt elém és csak magához ölelt.

Mindenki leesett állal, de kuncogva figyelt minket, majd kezdetét vette a 2,5 órás edzés, kisebb pihenőkkel. Mint mindig most is mindent beleadtam, és én voltam az utolsó aki kiszállt a medencéből.

Az edző csak nyomott egy puszit az arcomra és megdicsért. Büszke volt rám, hisz egy hónappal előtte nyertem meg az országos mellúszó versenyt és fényes jövőt latolgattak nekem. Tom bácsi azt mondta, hogy ha így folytatom az olimpiára is kikerülhetek. Az volt minden álmom. Bár csak egyet láttam, hisz 1996-ban születtem. Akkor volt Atlantában, majd 2000-ben a következő, de oda már akkor elvittek a szüleim. Sydney-ben csakis az úszókra figyeltem, már akkor. Alig emlékeztem már rá, de minden álmom volt kijutni egyre.

Fáradtan, mégis vidáman andalogtam be az öltözőbe, majd felöltözve vártam anyát az uszoda előtti padra leülve. A lábamat lógattam, amikor a hajamhoz nyúltam, leellenőrizve hogy mennyire vizes még, amikor éles szúrást éreztem a bal kezemen.

Gyorsan elkaptam, és könnyek gyűltek a szemembe annyira fájt. Megcsípett egy darázs, de szerencsére nem voltam allergiás rá. Viszont nagyon fájt és piros lett a helye.

Anya abban a pillanatban megérkezett amikor én beakartam szaladni Anne nénihez, hogy csináljon vele valamit.

Az én édes anyukám kiszállt a kocsiból és odarohant. Leguggolt elém, a karjaiba kapott és megkérdezte mi a baj.

- Meg...megcsípett egy darázs! - szipogtam az arcomat a vállába temetve.

- Jaj semmi baj kicsim. Hamar hazaérünk és meggyógyítjuk rendben? - mondta a fülembe. Kezei a hátamat simogatták hogy megnyugodjak.

- De attól még úszhatok, ugye mami? - emeltem fel a fejem ijedten. Mire ő hangosan felkacagott.

- Hát persze drágám. Nem lesz semmi baj. Holnap már újra róhatod a hosszokat. - simogatta meg a fejem,majd berakott a hátsó ülésre és bekötött. A hazafelé úton, szipogtam még egy kicsit, majd kezdtem megnyugodni. Bár az ujjam így is sajgott a csípéstől.

- Aj. Pedig olyan aranyos bogárkának tűnt a zümike. Mért kellett megcsípnie? Én nem bántottam. -szóltam oda anyához.

- Ő sem akart téged bántani kincsem. Csak barátkozni akart veled. Elmeséled hogy történt? - nézett hátra egy pillanatra.

- A hajamat piszkáltam és belém szúrta a karmait. - mormogtam.

- Azért picikém, mert szőke vagy. Világos a hajad és vonzotta őt. - mosolyogta.

Nem mondtam semmit. A fáradság ellepett, és elaludtam.

Felsóhajtva emeltem fel a tollamat a papírról és egy ideig csak bámultam magam elé. Majd újra olvasva tisztáztam magamban hogy mindent pontosan úgy írtam le, ahogy történt, hisz tisztán emlékeztem a napra,
ami miatt minden elkezdődött.

Kigondolná hogy egy fránya darázs csípés ennyi kárt tud okozni? Nekem tönkre tette az álmaimat, sőt a gyerekkoromat, de már az előre látható karrieremet is. Fájt vissza emlékezni, viszont ezzel sokkal inkább megkönnyebbültem hogy kiadtam magamból. Kiírtam magamból. Még hacsak ez a kis füzet tudja, nekem már az is elég.

Felálltam, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és kilépdeltem a szobámból. A nappaliban apa feküdt és nézte a tévét, még a testvérem a szobájában üldözött fura figurákat az xboxon. Anya nem tudom hol volt. Sokszor nem tudtam követni. Kicsit elvarázsolt volt, mintha nem is ezen a világon lenne, távol mindentől, aki ha tehetné magára venné minden hibáját és azt mondaná ő tette. Ez elég bonyolult helyzet és nem könnyű elmagyarázni.

A konyhába mentem, töltöttem magamnak egy pohár vizet, bekaptam pár kekszet és visszaindultam a kuckómba. Betérve, magamra zártam az ajtót és visszaültem az előző helyemre.

Gondolataimba merültem és azon agyaltam hogy hol folytassam. Még a java csak most jön. Megragadtam az íróeszközt és körmöltem. Meg sem álltam amíg minden egyes szót, amit akartam, nem láttam a papíron.

Majd egy hasogató érzés tört rám, le kellett hunynom a szemem, és mélyeken lélegeznem, hogy jobban legyek. A lábam és a fejem zsibogott. Már csak azért imádkoztam, hogy bárcsak valaki át tudná érezni velem együtt a szenvedésem, és ott lenne mellettem. 

Nem is sejtettem hogy ez lehetséges.

-Kicsim megjöttünk!-rázta meg anya a vállamat a kocsiban. Pislogtam párat majd kiugrottam a járműből.. Beszaladtam a házba, ahol Valeri-t pillantottam meg, karjaiban az öcsémmel. Odaszaladtam és puszit nyomtam a homlokára. A bejárónőnk letette, majd Nate szaladt oda hozzám karjait nyújtva hogy vegyem fel. Mivel még én sem voltam ilyen erős és nagy, csak leguggolva elé,  majd szorosan megöleltem.

Furán éreztem magam, ezért ledőltem a nappaliban lévő kanapénkra, majd újra elszundítottam.

Szokatlan volt ez a fáradtság, mert engem gyakran le sem lehetett lőni. De anya csak megvonta a vállát és a melegre fogta.

Én pedig elhittem neki.

A napok teltek én pedig egyre gyengébbnek éreztem magam. Csütörtökön már alig tudtam felállni és beszállni a kocsiba, nem hogy úszni.

Anya is megijedt és a legközelebbi kórházba vitt egy alapos kivizsgálásra. Hisztiztem egy sort, hogy nem szabad egyetlen egy edzést sem kihagynom, de hajthatatlan volt, bele kellett törődnöm.

A folyosón ültem anya ölében, az eredményekre várva. A kedvenc dalomat dúdolta, ami megnyugtatott. A fejem a vállán pihent és szemeim már-már lecsukódtak újra. Míg nem egy fehér köpenyes néni oda sétált hozzánk egy papírral a kezében, és kérte hogy fáradjunk be az irodájába.

Elfoglaltuk a helyünket és a doktornéni szomorú tekintettel ránk nézett.

- Baj van doktornő? - kérdezte idegesen az anyukám.

- Baj van, de nem nagy, még egy időre. A lányának Autoimmun Dermatomiosytise betegsége van. - én nem igazán értettem a szavait,így nem nagyon figyeltem oda.

- És ez mit jelent pontosan? - ráncolta össze anyu a homlokát.

- Azt jelenti asszonyom hogy az izmai a saját immunrendszerét támadja, ezzel okozva egy bőr és izom gyulladást a kislány testében. Azért ilyen fáradékony és esik nehezére minden mozdulat akár.

- És mit tehetünk? - anya szemeiben könnyek jelentkeztek. Oda bújtam hozzá, hogy ezzel is egy kicsit megnyugtassam.

- Két lehetőségünk van. Az országban jelenleg 2 orvos van, aki ezzel a területtel foglalkozik.Az egyik Londonban tartózkodik, a másik pedig Manchesterben. A londoni orvos éppen szabadságon van, ezért azt javasolnám menjenek rögtön Manchesterbe, hogy mi hamarabb tudjunk segíteni megállítani a folyamatot. - magyarázta a doktornő.

Mivel mi Birmingham-ben laktunk, a két város majdnem egyenlő távolságra volt tőlünk. Viszont elég messze, bár ez a szüleimet nem igazán érdekelte.

- Felírtam az ambuláns lapjára a telefonszámokat illetve a vérkép eredményeit.

- Nagyon köszönöm. - vette át anya, majd megfogta a kezem és hazamentünk. Még aznap délután felhívta anya az orvost, aki másnap fogadott minket.

Ezeket a mondatokat akartam még az elején látni a papíron. Egy időre félretettem, majd elindítottam egy kis zenét. Leültem a laptopom elé és olvasni kezdtem. Nem tudom hány óra telhetett el így, míg az én nagy testvérem berontott a szobámba, elvette mellőlem a telefonomat és elkezdett rajta játszani. Azt sem értettem hogy jutott át a bezárt ajtón, de az én öcsém, aki immár felnőtt, mindenre képes volt.

- Mégis mit képzelsz magadról? - ordítottam rá, de ő nem foglalkozott velem. Hát igen a mindennapos testvéri vita, csupa szeretettel.

Zayn

Éppen Chicago-ban tartózkodtunk a buszon a srácokkal, amikor megint éreztem a fájdalmat. Nagyon ritkán tört rám és mikor kisebb voltam gyakoribb is volt, de mostanában mikor már kezdtem volna elfelejteni, újra jelentkezett.

- Jól vagy haver? - ült le mellém Liam aggódva, aki észrevette hogy kicsit elfehéredtem, és le kellett huppannom az egyik babzsák fotelbe.

- Ja,minden rendben. - hazudtam. Viszont nagyon nem akart elmúlni a hasogató fájdalom. Most rosszabb volt mint bármikor máskor mostanában. Intenzívebb.

- Megint? - nézett rám. Ő tudta egyedül hogy vannak rosszul léteim, többiek is sejtették, de nem kérdeztek semmit, amit örömmel fogadtam.

Ha rá kérdeztek volna, nem tudtam volna nekik rendesen elmagyarázni úgy,  hogy megértsék, mert maguk az orvosok sem tudták hogy mi bajom lehet.

Először 6 évesen kezdődtek a rosszulléteim, úgy júliusban kb. Utána voltak nagyon nehéz időszakok és az volt a legrosszabb hogy nem tudtunk tenni semmit.

Az immunrendszeremmel minden rendben volt. Nem voltam vérszegény és erős voltam. Rendesen ettem, sportoltam.

A vérképek amiket rendszeresen elvégeztek, rendben voltak.Nem mutattak ki semmi rendellenességet bennem, így az orvosok nem tudták megmondani hogy mi okozza a kellemetlen pillanataimat. Azt mondták majd kinövöm, addig pedig törődjek bele. Hát kösz. Baszki a mai napig nem múltak el, bár nem is olyan rendszeresek. Meddig várjak még?

Sokszor csak azért imádkoztam hogy ne koncert közben jöjjön rám. Fogalmam sincs akkor mit tennék.

De az biztos, hogy senkinek nem kívánom ezt az érzést. Soha.

Mégis éreztem, hogy van valahol valaki, aki ugyanúgy szenved ahogy én.

Hát sziasztok!

Megérkeztem az első "könnyel",ami remélem tetszett nektek.

Próbáltam nem lelőni benne sok mindent már a legelején és azt is remélem hogy felkeltette az érdeklődéseteket és várjátok majd a következő részeket.

Azt tudnotok kell hogy a lány szemszöge teljes mértékben valós és igaz történet.

Zayn-é már csak a képzeletem szüleménye.

Hamarosan újra jelentkezem.

És köszönöm hogy elolvastad!

Sokat jelent!

Puszi

Dasie