Második könny

Darcy

Másnap korán reggel már a kocsiban ültem és a kakaós csigámat majszoltam. Anya és apa nagyon idegesek voltak. Még egymáshoz is alig szóltak. Könnyecskék furakodták be magukat a szemem elé, így elzárva azt hogy tisztán lássak. Már a kedvenc péksütim se ízlett. Visszacsomagoltam és elraktam a piros micimackós táskámba. Majd visszafordulva, csak bámultam ki az ablakon és néztem hogy milyen gyorsan hagyjuk el egyik fát, a másik után. Kicsit beleszédültem az elsuhanásukba, így a buksimat hátra döntöttem és hagytam hogy szemeim lecsukódjanak, és álmaim elrepítsenek oda, ahol a legjobban szeretnék lenni. Egy úszómedencébe.

- Kicsim ébredj fel! Megérkeztünk! - csatolta ki az övem apa és lassan kiemelt a kocsiból a karjaiban. Álmos voltam, így csak belefúrtam a fejem apa nyakába. Majd megint elszundikáltam.

Egy fehér kórteremben ébredtem és a vizsgáló asztalon feküdtem. Anya és apa egy-egy széken ültek, velük pedig egy fehér köpenyes bácsi, aki könyökölt az asztalon és a homloka ráncos volt.

- Darcy ha nem tévedek. - jött oda hozzám. - Örülök hogy megismerhetlek. - nyújtotta át a kezét. Én lassan és félve helyeztem aprócska kezeimet az övébe. 

Azt hittem ő megment engem és már másnap úszhatok. Hát nagyot tévedtem, az biztos.

Olyan fura volt már az elején, és sokszor amikor többször is jártunk hozzá, csak akkor jött oda hozzám, vagy köszönt nekem, ha a szüleim a zsebébe csúsztatták a fehér borítékot. Nem voltunk szegények, de gazdagok sem, így anyáék mindent megtettek hogy az állapotom javuljon. Csakhogy pár hónap elteltével, rosszabodott a helyzet és már ott tartottam, hogy nem tudok kikelni az ágyból.

Közben ugye elkezdődött számomra is az iskola. Szeptemberben még én is boldogan sétáltam át a tudás kapuján és incselkedtem a gyerekekkel, akik közül sokakat ismertem már az oviból vagy az uszodából.

Talán felébredt akkor bennem a remény, hogy az infúziókkal és az injekciókkal -amiket hetente kaptam és fel kellett járnom a kezelésekre-majd jobban leszek.

Telt múlt az idő és még inkább rosszabbodott a helyzet. Az orvos sem tudott már segíteni nekünk semmiben.

Feladta. És ezt közölte a szüleimmel is. Azzal a mondattal egybevéve hogy már csak heteim vannak hátra.

Az álmomat-hogy úszó lehetek-már régen feladtam. Annyira fájt, hogy a közelébe se tudtam volna menni, ha lábra sikerült volna állnom. De nem ment. Tolószékben éltem az életem 7 éves koromtól. A barátaim, és a tanáraim elfogadtak ilyennek. Fáradt voltam szinte mindig, és sokszor megkérdezték tőlem hogy miért tartok amellett ki hogy iskolába járok. Talán ez volt az én kapaszkodóm az életemhez. Hogy nem szabad feladnom, mert vár rám a házi feladat,amit holnapra meg kellett csinálnom. Nem sírtam, vagy is anyáék előtt nem. Nem akartam hogy még rosszabb legyen nekik. Már így is fájt, hogy ennyi gondod okozok nekik. Magamat hibáztattam. Utáltam. Nem tudtam reggelente a tükörbe nézni.

Voltak rohamaim is és elfogyott a kitartásom.

Amikor az orvos közölte az anyukámmal, az én szemem előtt, 3 év elteltével a betegségem kiderülése után, hogy nincs remény és én nem soká követni fogom a nagypapámat, akkor bennem elszakadt valami. 

Valami, ami talán azóta sem jött helyre bennem. Ott abban a pillanatban fel kellett nőnöm-igaz még csak 9 éves voltam-de gondolnom kellett az öcsémre és a szüleimre. Azt szerettem volna hogy boldogan és vidáman látnak az utolsó napjaimon. Eleget voltam már gyenge. Összekellett szednem minden akaraterőmet, hogy minden olyan legyen amilyennek elképzeltem. 

Anyukám lehajtott fejjel, kezébe temetett arccal sírt, apának üveges volt a szeme. Nem tudtak megszólalni, ahogyan én sem. Szerettem őket. Mindennél jobban. Biztatásképp, mindkettőjük kezét megfogtam és amennyire erőm engedte megszorítottam. Majd elsuttogtam egy mondatot, ami talán szöget ütött anya fejében: "Minden rendben lesz."

Napjaim voltak hátra és a szobám ablakából bámultam ki az udvarra, ahol hatalmas pelyhekben hullott a hó. Azt hiszem december 18.-a volt, vasárnap. Könny szökött a szemembe. Féltem. A jövőhéten karácsony és tartottam attól hogy én már nem fogom azt megérni, hogy a fa alól kiemeljem az ajándékom és örüljek neki. Az ágyamon ott hevert 3 levél. Előre megírtam őket, és úgy terveztem hogy majd a párnám alá rakom azokat, hogy mindenképp megtalálják az összeset.

Gyönyörű fehér volt minden. A nap rásütött a csillogó pelyhekre, tükrözve rajtuk narancssárga árnyalatát.

Naplemente volt és én zokogtam. 

Egy tolószélben élő embernek nem könnyű az élete, főleg úgy, hogy sokan nem is gondolnak rájuk. Sokat nevettek rajtam, kigúnyoltak és lenéztek. Ezzel együtt kellett élnem. És bármilyen fura is, megszoktam. Muszáj volt hozzászoknom és egy idő után, már nem is tudott érdekelni az, hogy mit mondanak a hátam mögött, vagy akár a saját szememben. 
Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor anya benyitott a szobámba és leült az ágyam szélére.
Odagurultam mellé és ő a kezei közé fogta az arcom.
- Miért sírsz drágám? Jól érzed magad? - kérdezte.
- Persze anya, csak a hulló pelyheket néztem és olyan szép most kint a táj. - mosolyogtam letörölve a könnyeket. Nem szerettem volna ha anya megtudja miért sírtam.
- Jól van kincsem.Később kicsit kimehetünk ha szeretnél. - mosolygott. Nekem pedig felcsillant a szemem.
- Az nagyon jó lenne anya. - legszívesebben felugrottam volna örömömben, viszont eszembe jutott hogy nem tudok.
- Kislányom beszélnünk kell még valamiről. - komolyodott el pillanatok alatt. - Ma felhívtam egy másik doktor bácsit, aki holnap találkozni szeretne veled. Lehet hogy ő tudja rá a megoldást hogy hogyan gyógyulj meg. Viszont kicsit messzebb van, így korán el kell majd indulnunk. - mesélte el nekem.
- Hova megyünk anyuci? - bújtam az ölébe, amint kivett a tolószékemből.
- Londonba drágám. - mondta. Felcsillant a szemem. Ott volt mindig is a kedvenc uszodám. Hatalmas volt és tiszta. Nem olyan klóros ami bántotta szemecskéimet.
- Ahol megnyertem az arany érmemet és olyan szép volt a víz? - mosolyogtam rá, majd köhögtem egyet a buzgóságom hatására. Anya összeráncolta a homlokát és simogatta a hátam nyugtatásképpen.
Percekkel később már jobban voltam és bebújtam az ágyba.
- Holnap akkor elutazunk anyuci? - burkolóztam be a puha takaróm alá és a szemeim majd leragadtak, de azt még halottam hogy anyukám elmormol egy igent és kimegy.
Utána elragadtak a kismanók és álomba süllyedtem.

Reggel anya korán felkeltett és felöltöztetett. Izgatott voltam  a találkozástól, és boldogan vártam a percet, amikor megismerhetem az új doktorbácsimat. Az órák és a mérföldek kezdték elhagyni egymást és messziről már lehetett látni a nagy felhőkarcolókat, és London külvárosát.
- Izgulsz kicsim? - fordult anya hátra. Apa nem tudott velünk jönni, mert dolgozott. Már 3 munkája is volt, hogy fizetni tudják az én gyógyszereimet, tesóm iskoláztatását és a sok utazást is.
- Kicsit igen. Kíváncsi vagyok a bácsira. - mondtam neki. - Mikor leszünk már ott? - kérdeztem meg megint.
- Drágám, egy 5 perce kérdezted. A GPS azt mutatja még egy félóra. - mutatott a kis készülékre anya.
- Miért mondja meg nekünk a néni onnan hogy merre kell menni? Te mindenhova eljutsz nem? - fordultam anya felé.
Ő csak nevetett.
- E nélkül nehezen jutottunk volna el bárhova is szívem. Én mindenhol képes vagyok eltévedni, viszont ezzel tényleg eljutok bárhova. Segít a néni. - folyamatosan kacagtam mikor  újra meg újra megszólalt és utasította anyát hogy forduljon jobbra,balra vagy lassítson mert túl lépte a sebbességhatárt.

- Nagyon jó kedved van ma kincsem. Öröm téged így látni.-simított végig az arcomon és kiemelt a kocsiból. Egy takaros gyermekkórház előtt voltunk. A doktorbácsi rendelője az 1. emeleten volt. Órákig várakoztunk, míg mi kerültünk sorra. Kiderült hogy a bácsinak van egy felesége, aki ugyanazzal foglalkozik mint ő, és kíváncsi volt rám. Megvizsgáltak, megszúrtak hogy a piros véremet elvigyék és bevezettek egy kórterembe, ahol várnom kellett. Közben bekapcsolták nekem a mesét és csak néztem a színes figurákat. Majd amikor meguntam, szóltam hogy kapcsolják nekem oda, ahol az előző úszóversenyt ismételték. Élőben is láttam a tv-ből közvetítve, és szurkoltam egytől egyik a felnőtteknek és a gyerekeknek is, akik a barátaim voltak. Megráztam a fejem, ahogy rájöttem én is ott lehettem volna, de ezt hamar legyűrtem magamban. Nem tudtam erre gondolni. Inkább csak néztem és figyeltem az időket.

Rengeteg idő eltelt, míg anya a doktor nénivel és a doktor bácsival beszélgetett, de 4 órával később megjelent a szobában könnyes szemmel és mondta hogy beszélni szeretne velem.
Elmondta hogy sokáig most ez lesz a szobám, és próbálnak majd nekem segíteni. Viszont ő nem tud itt maradni velem, mert dolgoznia kell és az öcsémre vigyázni. Én elpityeredtem, de az évek alatt megtanultam, hogy el kell fogadnom azt, ami van. Így anya felkelt, és ott hagyott engem Londonban a kórházban egyedül. Ahol 2 évet töltöttem. 

Megtöröltem a szemem, mert könnyben úszott ahogy visszaemlékeztem a múltra. Olyan távolinak, és meg nem történtnek tűnt, de tudtam hogy ez mind én voltam/vagyok. Az oldalak egyre csak teltek és teltek, én pedig megijedtem, hogy mi lesz ha ez valakinek egyszer a kezébe kerül, és elolvassa az én kis szánalmas életemet, amit megmentett egy fantasztikus orvos. Mindig is hálás leszek neki és a feleségének is, aki számtalanszor utazott el, hogy kutasson a betegségem után, és hogy megtalálja a módszert rá, hogy felépüljek.
Londonban még az ápolók is mások voltak. Mindig mosolyogtak és kedvesek voltak velem. Ismert mindenki, hisz 2 évig csak én birtokoltam egy kórtermet az egész Immunológiai osztályon. Volt egy ápolónő, aki igazán a szívén viselte a sorsomat. Már akkor volt egy fia, akit állandóan emlegetett nekem, és azóta már van 4 lánya. Lottie-ról már mesélt nekem azóta és az ikrekről is láttam képeket. Sokat időzött nálam és mindig mondta hogy tartsak ki, nem soká vége lesz ennek a rémálomnak.
Talán neki is köszönhetem azt, hogy nem fordultam teljesen magamba. Voltak nehéz és kevésbé rossz pillanatok is, de mindig hazavágytam. Az öcsémet nem láthattam, az anyukámat csak hétvégén, apukámat pedig csak az interneten keresztül. A mamám sokszor belátogatott hozzám és gyakran megengedték neki, hogy ott aludjon velem. Főleg mikor az állapotom kritikus volt. De az a történet külön lapra tartozik. Kell egy kis idő, még azt is meg emésztem hogy ezeket felelevenítettem magamban. Én már nem laktam anyáékkal, ugyanis miután kikerültem a kórházból, utána még járnom kellett kezelésekre, így kaptam egy dadát és Londonban laktam vele, egy kis lakásban, amit a nagyiék vettek nekem. Ma szombat van és tegnap este értem haza tőlük, ugyanis pár napot hazamentem meglátogatni az öcsémet és a szüleimet.
Ránéztem az órára és máris levontam a következtetést hogy késésben vagyok. Ugyanis Johanna, a kedvenc ápolónőm, meghívott magukhoz vacsorára és a telefonban megemlítette hogy van egy meglepetése számomra. Lezuhanyoztam és felöltöztem. A bőröm még elég érzékeny volt, így nem igazán használhattam sminket, így maradt a természetesség. Belenéztem a tükörbe és lehunytam a szemem. Újra az az érzés kerített hatalmába, viszont most valami más volt. Mintha láttam volna magam előtt. Egy fonalat, ami összeköti a lelkemet valakivel. Valakivel, akinek gyönyörű mély barna szemei vannak, amelyek csillognak ha megtalálnak engem.

Zayn

A repülőn ültönk és Londonba tartottunk. Pár nap szünetünk volt turné közben, így mindannyian hazajövünk meglátogatni a családunkat. Ma este végre láthatom a tesóimat és átölelhetem anyáékat is. Istenem, hogy mennyire hiányoztak nekem. Kimerítő volt ez a pár hét. és szokatlanul nehezebb mint bármikor máskor. Sokat támadtak minket, és rátett az is a lapáttal hogy próbáink voltak, új dalon dolgoztunk, interjúkat adtunk és emellett még olyanokat pletykáltak rólunk, ami igazán megrendítette a hitemet. De a srácok és a szerető rajongóink mindig visszahoztak és boldog voltam. 

Ránéztem a többiekre, és feltűnt hogy mindenki nagyon izgatott. Megmosolyogtam a látványt, és csendben felálltam. Harry és Louis beszélgettek valamiről, előttük Liam játszott egy focis játékkal, Niall pedig gitározott. Szóval senki nem figyelt rám, így gondoltam meglepem őket. Eléjük ugrottam és elkiáltottam magam.
- Vas Happenin'? - látni kellett volna az arcokat, hogy megijedtek a hirtelen ordibálástól. Niall elrontott egy akkordot, Liam elejtette a kontrollert, Louis pedig leesett a székről, magával húzva Harry-t is. Egyszóval, teljes kavalkád alakult ki.
- Jesszus Zayn.Máskor szólj előtte hogy itt vagy. - tette a szívére a kezét Leyyum.
- De hát így szóltam. - röhögtem és ütöttem meg a vállát.
- Kérem foglalják el helyüket és csatolják be biztonsági öveiket.Hamarosan leszállunk. - hallottuk meg a hangszóróban a stewardess hangját.

Mindenki szedelőszködött, majd leszállt a gépről. A kisbuszban mindenki alig várta hogy kirakja őket a sofőr a háznál.
- Tényleg srácok ne felejtsétek el hogy anyu holnap vár mindannyiónkat vacsorára. Hamarabb is jöhettek, de 19:00-re mindenképp legyetek ott. - mondta Louis mielőtt kiszállt volna.
Szerettem hozzájuk menni. Az anyukája nagyon aranyos volt és mindig azt éreztem, hogy belém lát és kitalálja minden eddigi gondolataimat.
- Nah holnap találkozunk srácok. - pacsiztam le még a bent ülő Hazzával és Liammel.
Majd kiugrottam és a bejárati ajtóhoz siettem. Kopognom sem kellett, mert mindenki a nyakamba ugrott.

- Zayn el kéne indulnod, még elkésel és Johannának biztos nem esne jól. - jött be az anyukám a szobámba.
- Jól van már megyek. - nevettem.
- De előtte beszélnünk kell kisfiam. - ültetett le a nappaliban.
- Baj van anya? - néztem rá és fogtam meg a kezét.
- Dehogy drágám, csak Liam felhívott és említette hogy újra jelentkeztek a tünetek. Minden rendben ugye? - emelte rám könnyes szemeit. Én magamhoz húztam, és megöleltem. Nem tudtam őt sírni látni, attól mindig nekem is sírnom kellett.
- Persze anya. Már enyhébbek mint régen, de most olyan volt, mintha sürgetett volna valamire. Úgy éreztem mintha izgatott lennék. Fogalmam sincs mit jelentett, de már nem annyira rossznak éreztem, sőt, inkább kellemesnek és ez megrémisztett. - anyának mindig elmondtam mindent. Tudtam hogy tőle nem szabad és kell elrejtenem semmit.
- Jajj édesem! - ölelt mégszorosabban magához.
- Anya, mennem kell. - adtam tudtára hogy ideje elengednünk egymást.
- Jól van.Aztán érezzétek jól magatokat. - simított végig az arcomon.

- Szia Zayn!Gyere beljebb már a többi gyerek is bent fekszik a kanapén. - nevetett. Levettem a bőrdzsekimet, lerúgtam a cipőmet, majd elindultam befelé.
A nappali ajtajában meg kellett állnom, mert azt hittem összeesem, olyan erősen tört rám a szorító, fojtogató érzés, amely édes hullámokként törtek rám. A többiek elhallgattak, ahogy rám néztek, én pedig lehunytam a szemeim. Szemeim előtt megjelent egy gyönyörű szempár. Olyan, amilyet még soha nem láttam, de éreztem és tudtam hogy mi összetartozunk.

Sziasztok!

Amint olvastátok ez lenne a második rész!

Remélem nem okoztam csalódást és továbbra is számíthatok majd rátok!

Köszönöm a feliratkozókat, a kommenteket, a cseréket. Eszméletlenek vagytok és nem is sejtitek milyen löketet adtatok nekem hogy ne haggyjam abba, hanem ha már belekezdtem akkor folytassam is.

Köszönöm a tanácsokat is, amiket próbáltam betartani, remélem sikerült.

Hiszem hogy mindenkinek jól telik a nyara és sokat pihen.

Hamarosan jelentkezem a következővel.

Addig is jók legyetek!

Puszi

Dasie