Tizedik könny

Sziasztok!

Megérkeztem ezzel a résszel is. Nagyon hálás vagyok mindenért amit tőletek kapok. Azt szeretném azért tudni hogy, nem tetszik a történet? Elrontottam valamit? Mert nem érkezett csak egy komment és megijedtem hogy talán valamit nagyon elszúrtam. Nyugodtan írjátok meg azt hogyha valami nem tetszik. Az csak segítség nekem. 

Remélem mindenki jól van és tetszeni fog ez a rész is.

Köszönöm mindenkinek. 

Dasie

Kérlek nézz be ide is!

Darcy

Song 1

Hátrahőköltem. Megijedtem. Én...én nem csókolhatom meg őt és ő sem csókolhat meg engem. Ez nem történhet meg. Nem szeretnék neki csalódást okozni, mert az nekem fájna a legjobban ha rájönne hogy mennyire tapasztalatlan vagyok. Most pedig eltaszítom magamtól. Talán nekem jobban fáj, de nem szeretek senkit közel engedni magamhoz. Őt már így is túlságosan is megkedveltem és nem akarom, nem szeretném hogy belém szeressen. Az egész életét és magát is elrontaná vele. Fájna neki elveszítenie engem, ugyanis nekem semmi sem biztos a jövőmmel kapcsolatban. Az orvosok is megmondták. Bármelyik pillanatban kialakulhat újra a betegségem és a korom miatt, már nem biztos hogy megtudnák állítani a folyamatot, mint amikor gyerek voltam. Én már beleszoktam ennek a gondolatába, de nem hinném hogy Ő beletudna bármi ilyenbe. Sőt nem is engedném hogy ezt tegye. Biztos talál magának valaki olyat, aki feltétel nélkül örökké szeretheti. Minden gond és fájdalom nélkül. Feltétlenül, odaadóan. Én is szeretném, mindenemet oda adnám neki, de nem engedhetem meg magamnak sem, hogy ilyet érezzek. Csak a szenvedésbe belehalnék és nem azért mert nekem fáj, hanem mert őt bántom meg vele.

Pedig el nem tudom mondani, hogy meglepően mennyire vágyom arra hogy ajkait az enyémeken érezzem. Biztos, selymesen puha és édes, mint a méz. Nyelnem kell a gondolatra és a mellkasom rögtön összeszorul. 

Szemeimet lehunyva tartom és nem akarom azt tudni, hogy mennyire bántottam már most meg.

-Darcy!-fogja meg a kezeimet, melyeket próbálok kirántani, de nem sikerül. Vasmarokként tartanak, még sem olyan erősen hogy fájjon. Viszont szabadulni nem tudok.

-Darcy!-szólít megint meg és közelebb von magához.-Mi a baj?-keresi a tekintetem, viszont én próbálom elkerülni gyönyörű, mélybarna tekintetét. Irtózom a tudattól, hogy rájön arra, hogy miért akarok távol maradni tőle.

-Darcy! Kérlek szólalj meg! Mondj valamit!-kérlel és már közel áll ahhoz hogy könyörögjön, amit nem hinném hogy gyakran tesz. Nem is hibáztatom. Miért is tenném! Minden az én hibám. Ő semmiről sem tehetem. Csakis az én nyomorult életem az, amely az egészet elrontja és nem hagyja kibontakoztatni. Bele sem merek gondolni, hogy most éppen mit tennék, miben lennénk benne ha én nem hőkölök hirtelen hátra.

Összezárt ajkakkal rázom meg a fejem, szemeimet még mindig csukva tartom, melyből egy kósza, apró könnycsepp gördül ki. Mindig ez a nyanvatt sírás! Már kezd elegem lenni belőle. Erőszakosan kiszabadítom a kezeimet és törlöm le, mielőtt ő tenné, bármilyen félreérthető mozdulattal, ami nem csak neki fáj hanem nekem is. Tudom hogy ideje lenne már nekem is felkelnem a tudatból és magamhoz térnem, de egyszerűen nem vagyok rá képes. 

-Félek!-bukik ki ajkaim közül egyetlen egy szó, ami talán választ ad minden felötlött kérdésére. Az éjszaka csendje ködfátyolként borul ránk, mégis úgy érzem mintha egy év telne el szavaink között. Reszketem, és fogalmam sincs arról, hogy ez most egy újabb roham vagy csak annyira ideges vagyok hogy már remegek is.

-Mégis mitől?-nyel egyet és az arcomhoz nyúl, hogy a következő könnycseppet ő törölje le bőrömről. 

Válaszként megrázom a fejem és a térdeimet magam alá húzva kulcsolom át őket. Vagyis kulcsolnám, de én nem vagyok ilyenekre képes, ugyanis a műtött lábam nem engedi az inakat megnyújtóztatni. Tehetetlenségemben az ágyra dőlök hátra és a plafont kezdem el bámulni. 

Nem sokáig engedi hogy ezen töprengjek, ugyanis a lábaimat megragadva húz fel az ölébe. Immár a lábain ülök és félek hogy túl nehéz vagyok neki.

-Ne!-figyelmeztetem.-Nehéz vagyok.-tájékoztatom, mikor kérdőn rám néz. Vagyis még jobban értetlenül, mint amennyire össze van zavarodva. Amit nem is csodálok. Rajtam sohasem egyszerű kiigazodni. Nem is volt, nem is lesz.

-Ne nevettes kérlek!-kulcsolja át a derekamat, így biztosan tartva nehogy hátra essek. Szemben ülök vele az ölében. Kezeim erőtlenül fekszenek ölemben. Ujjaimat tördelem tehetetlenségemben. Ő úgy viselkedik mintha nem lennék nehezebb egy kiló liszt-nél, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van. 

-Elmondod mitől félsz?-suttogja az éjszaka csendjébe. Fura hogy nem észlelem magam körül az éjszakát. Állandóan azt érzem, mintha hangzavar lenne, de valószínűleg az a lelkemben tomboló harc magam ellen, amelyet beképzelek a világnak körülöttem.

-Nem tudom hogy mondhatnám el.-válaszolom kissé megnyugodva.

-Csak próbáld meg, én pedig igyekszem megérteni.-ösztönöz és összekulcsolja kezeinket. Én azokat bámulom, melyek összefonódnak mint az erős indák, vagy fonalak. Kicsi kezem elveszik hatalmas mancsai között, ami már-már mosolyt csal az arcomra, de mély gondolataimból ez sem tud kizökkenteni. Túlságosan félek. Eddig mindig is féltem és tartok attól hogy ez a jövőben is így lesz. Csak remélni tudom hogy nem, de ez hogy mehetne segítség nélkül?

Nyelek egyet, bár a torkom száraz és a nyelőcsövemen savként érzem.

-Félek attól, hogy megbántalak.-folynak ki a szavaim, és kicsit megkönnyebbülök hogy megtudtam szólalni. 

Szemeiben csodálkozás villan.

-Mégis mivel tudnál megbántani?-kérdez rá.

-Azzal, hogy én én vagyok.-mutatok a mellkasomra, ezzel is hangsúlyozva mondatomat.

-Még mindig nem értem.-rázza meg a fejét értetlenül. Még egy sóhajt hallatok és próbálom összegezni a gondolataimat, hogy eltudjam neki magyarázni, mégha nem nem is nagyon szeretném, viszont már nem tudom leállítani magamat.

-Figyelj Zayn. Nem mindent mondtam még el magamról. Tudod én..én beteg vagyok.-hajtom le a fejem.

-Mi? Ezt miért nem mondtad? Bevigyelek a kórházba?-kérdez rá rögtön ijedten.

-Ne.. ne állj! Én már évek óta beteg vagyok. Sokáig kezeltek, és most jól is vagyok, de ezért vannak néha a rosszulléteim.-mondom. 

-Sejtettem hogy van valami a háttérben.-mormolja.

-Most nincs erőm ahhoz, hogy mindent részletesen elmondjak neked. Legyen elég annyi, hogy szinte a fél életemet eddig a kórház falain belül töltöttem. Innen ismerem ennyire jól Johanná-t is. Fel kellett adnom az álmaimat és még a mai napig is a mellékhatásoktól szenvedek. Nem tudhatom mikor lesz rosszabb a helyzet. Mikor válik a helyzetem olyanná, amit már nem tudok, tudnak kezelni.-magyarázom el neki félelmem okát.

Percekig hallgatunk és nem merünk megszólalni. Én a körmeimet figyeltem és próbáltam nem fészkelődni az ölében. Tudtam hogy nehéz vagyok, de nem hinném hogy engedte volna hogy leszálljak róla. Legszívesebben visszaszívnám az összes szavamat, amelyet kiejtettem az elmúlt percekben, de tudom mélyen legbelül, hogy nem tehetem. Tudnia kell, én nem csaphatom be, mielőtt még bonyolódnának a dolgok kettőnk között. Nehéz, mert máris fontossá vált számomra. De mit tehetnék ha a múltam állandóan kísért és meg is jelenik néha. Állandóan ezen töprengek és szorongok is emiatt, hiszen szeretnék más lenni. Valaki olyan, akinek makulátlan a múltja, boldog és gondtalan. De tudom, hogy ilyen nincs. Vagy ha van is, akkor csak minden jót tudok neki kívánni továbbra is. Persze még azt is hogy nagyon szerencsés. Mindig az a szó jár a fejemben, hogy tökéletes. Valamiért sokszor elfordul velem az, hogy csakis azon gondolkodom miként válhatnék tökéletessé. Belegondolva mennyieket aggaszthat ez és tehet tönkre. Egy apró szépséghiba, és már romba is dőlt ez a szó. A kitartás, a hit. Mert sokak, mindenüket feladnák csak azért, hogy kijelenthessék magukra hogy ők tökéletesek. Ilyenkor mindig megfordul a fejemben az, hogy aki tökéletes, az már lehet hogy nem is igazi. Valakit éppen a hibája teszi tökéletessé. De akkor miért vágyom én is mindig rá? Talán úgy minden könnyebb? Erősen kétlem. Mégis, segít sokszor ebben kapaszkodni tudva azt, hogy sohasem leszek tökéletes.,és talán egyszer rájövök arra is, hogy jobb így nekem. Csak remélni tudom.

-És most jól vagy?-töri meg pár pillanattal később a csendet, ezzel megzavarva a bennem kialakult káoszt és töprengést.
-Igen, kicsit fáradt vagyok, de minden a legnagyobb rendben.-válaszolom automatikusan. Mert miért ne tenném? Mindenki ezt kérdezi tőlem aki csak ismer és tudja, mi történt velem a múltban. Hogy vagy? Minden rendben? Nem vagyok rosszul? Jól vagyok? Tudom hogy csak aggódnak, de egy idő után belefáradok, mert csak arra emlékeztetnek hogy én egy beteg lány vagyok, csupa hibával és tökéletlenséggel.
-Most nem igazán tudom mit is mondhatnék.-válaszol és hangjában hallom azt, hogy most nagyon messze járhat. Máris távolabb érzem magamtól. Nem hibáztatom, mert én sem tudom hogyan reagálnék arra, hogy ha közölnének velem valami hasonlót. Egy részem talán kiakadna, de elfogadnám, hiszen nagyon jól tudom mit is érezhet valójában. De Zayn. Fogalmam sincs hogy mi játszódhat le benne. Most nem igazán tudom a helyébe képzelni magam. Egyrészt fáradt vagyok hozzá, másrészt nem vagy pasi.
-Elhiszem. És nem is kell. Talán elkéne mennem és békén kéne hagyjalak.-mondom halkan, de magam sem tudom elhinni hogy ezt kimondtam. Szememben máris gyűlnek a könnyek, de erősnek kell lennem ahhoz, hogy ne lássa őket. Kimászom az öléből és a táskámat kezdem el keresni a sötét szobában.
Hirtelen megrántja a kezem és én visszaesem.
-Mégis miért kéne itt hagyj? Vagy elszeretnél menni?-kérdezi, én pedig levegőt alig kapok. Más már régen hagyta volna hogy elmenjek. A szüleim is mindig rám hagyták a kitöréseimet és azon voltak, hogy magam tegyem túl rajta a dolgokon.
-Mert nem várhatom el azt tőled, hogy ezzel megbirkózz. Túl sok. Biztos nincs rám szükséged, ennyi gonddal.-vonom a fejem a mellkasára. Kezei automatikusan kezdik el simogatni a hátamat. Gondolom próbál megnyugtatni, de erős a sejtésem hogy ő is próbál magához térni. Elég intenzív és érzelmekkel teli perceken vagyunk túl. Az előbb majdnem megcsókolt, én pedig olyat mondtam el, amit talán nem most kellett volna, de már késő ezen bánkódni. Megtettem és nem tudom visszaszívni a szavaimat, már ha szeretném.
Kezei közé veszi az arcomat, majd mélyen a szemeimbe néz. Barna szemei engem fürkésznek, még sem tudom, vagy most erőm sincs arra, hogy megfejtsem őket.
-Ilyet kérlek ne mondj! Soha! Jó?-nézett egyik szememből a másikba. Én csak bólintani tudtam, mert a szavak a torkomban akadtak. Simogatása nyugtatólag hatott és valami földöntúli érzés kerített hatalmába.
Nem tudtam már tartani magam. Egy ilyen hosszú nap után nem is várta mást magamtól. Megjelenik a nagyim, elcipel hogy megmutasson egy csapat turistának, fűzünk, Zayn betoppan, egy feszültséggel teli este, majd ide jutottunk. Nem csoda ha kimerültek vagyunk. Az ő szeme alatt is megjelentek a karikák, gondolom a repülő út is hosszú volt.

-Aludnunk kéne!-emelem föl a fejem és nézek rá.
-Igazad lehet.-válaszol, majd az ágyra tesz. Föláll velem szemben. A szemem már hozzászokott a sötéthez, így már szinte teljesen tisztán látom. Rájövök hogy csak egy szál alsónadrágban áll előttem és én így ültem az ölében. Hirtelen az arcom vörösen lángol és elkapom róla a tekintetem.

Zayn

Song 2

-Hé!-lépek oda hozzá, mikor lehajtja a fejét. Nem akarom így itt hagyni, főleg most. De még mellette aludni sem merek. Egy ágyban vele, még túl gyors lenne. Még most is érzem elillanni a pillanatot, amikor megakartam csókolni. Istenem, milyen finom lett volna ajkait az enyémeken éreznem. A bőrének melegét, selymességét, puhaságát. Borzongását, amit én váltok ki belőle, kezeit a hajamban, melleit nekem feszülni. Nem képzelheti hogy azzal el tud maga mellől marni, mert van egy nehéz múltja ami vele jár. Én ezt a lányt mindenhogy akarom. Betegséggel, vagy nélküle. Nekem így kell. Ez az a dolog amiről ő nem tehet. Talán senki. Sajnálom hogy ilyen sorsot kapott, pont ő, aki semmit nem tett és nem ilyet érdemelne. De vajon milyen lenne ha nem esett volna egy ilyenen át? Lehet hogy teljesen más személyisége mutatkozna meg.
-Te elpirultál!-suttogom az arcába. Még így a szürkületben is látom, ahogy apró pír önti el bőrét.
-Sajnos.-nevet halkan. Így, hajnalban a nevetése mint az apró csengettyűk.
-De miért?-kérdezem felvont szemöldökkel.
-Néztél már tükörbe?-hajol a fülembe úgy, hogy csak alig halljam. Valószínűleg ő sincs azzal tisztában hogy ezt kimondta. Lehet nem is akarta, de már nem is tud gondolkodni. Ha így van, akkor nagyon hasonlít rám. Valahogy én is így érzem magam a jelenlétében.
Hirtelen magamra kapom a szemeim és végignézek magamon. Hoppá. Hát igen. Egy szál alsónadrágban állok előtte, szinte biztos vagyok benne hogy az elmúlt perceket így töltöttem el vele. Zavarba jövök, de fogalmam sincs miért, hiszen én nem szoktam senki előtt szégyenlős lenni. Pasi vagyok, de előtte minden bátorságom, önbizalmam elszáll. Áldom hogy éjszaka van, így legalább nem annyira kínos.
Megköszörülöm a torkom, majd ránézek. Arcán hatalmas mosoly ül. Talán le sem tudnám vakarni, ha akarnám. Nem mintha szeretném. Így olyan gyönyörű.
-Mi az?-kérdezek rá. Kezd feszélyezni az állandó pillantása, ami ragyog a jókedvtől.
-Te elpirultál, Zayn?-tekergetni ártatlanul a haját az ágyon ülve. Úgy néz ki mint egy cserfes angyal, aki most bármire képes lenne.
Felvonom a szemöldököm és én is beszállok a játékba.
-És te az előbb?-megyek közelebb. Ő meghátrál.
-De én be is vallottam!-mondja kissé megemelt hangon.
-Én sem tagadtam le!-emelem magam elé a kezem védekezésképpen, de még mindig felé tartok. Lassan. Keltve a feszültséget.
-De nem is vallottad be! Vagyis tagadni akartad!-kekeckedik. Szemeim összeszűkülnek, majd a következő pillanatban karjaimba kapom és ajkai túlontúl közel kerülnek az enyéimhez.
Hangosan vesszük mind a ketten a levegőt. Érezzük hogy a levegő felforrósodik körülöttünk. Nem bírom ki hogy ne érjek hozzá. Egyszerűen muszáj. Nyelek, majd végig simítok derekán, csípőén. Gyorsabban ver a szíve, szinte hallom ahogy lüktet a vére az ereiben. Mellkasa hozzám feszül, és melleit érzem hozzám nyomódni. Te jó ég! Alig érünk egymáshoz és ő máris felizgat és olyan dolgokat indít el bennem mint még senki. Elsöpröm haját a füle mögé, de ezt is lassan. Ujjaim az arcán köröznek közben, majd letérnek az állára, nyakára. Fejét hátra veti. Nem hinném hogy teljesen magánál lenne már. Ahogyan én sem. És nem tudom hogyan állíthatnám le magamat. Szemeim elé tárul nyakhajlata, majd odahajolok és gyengéd puszit nyomok rá. Érzem hogy alattam megborzong, majd a hajamba túr. Az alsónadrágomban kezd egyre kevesebb hely lenni, és csak imádkozni tudok hogy ne érezze meg keményedő férfiasságom. Felemelem a fejem és a szemeivel találkozom. Ugyanúgy ragyog mint az enyém. Majd a számra néz és szinte hívogat. Nem tudom mit kéne tennem, de nem bírom ki hogy ne hajoljak közelebb, majd még közelebb. Alig pár centi választ el minket. Érzem lehelletét a számban, a bőrömön, aurámon. Akarom, kívánom, meg kell kapjam. Nem várok arra hogy ő kezdeményezzen. Először csak felső ajkára adok egy édes puszit, amitől kirázza a hideg. Belemosolygok apró csókunkba, majd megismétlem ezt a felsővel is. Édesen és lassan ízlelem és érzem hogy karjai egyre szenvedélyesebben markolják hajszálaimat. Felnyögöm az érzéstől, de láthatóan nem retten meg, sőt. El kezd fészkelődni az ölemben és egy pillanatra megdermed. Kitágult pupillákkal néz le és rájön hogy én vagyok kemény.
-Ezt te tetted velem! Te indítottál be!-suttogom a szájába, mely megint oly közel került hozzám és nem tudtam neki ellenállni. Szerintem nem hallotta meg szavaimat, mert akkor nem csapódott volna ajkaimnak úgy, hogy hátra kellett dőlnöm az ágyon a lendülettől. A hátamon fekszem és a combját simogatom, miközben ajkai az enyémekkel játszanak. Apró puszikat nyom rá. Fenséges érzés, édesebb mint a méz. Erősebben nyomom ajkaimat, az ő selymes csókolnivaló szájára és nyelvemmel, lassú érzéki táncot járok alsó ajkán, belenyög a számba az érzéstől, de elnyílnak és nyelvünk robbanással találkozik. Ringató ritmust vesznek fel egymással és a testünk ugyanígy követik ezt. Teljes extázisban van a testünk, a lelkünk. Körmeivel bőrömet, hátamat markolja, mikor nem a hajamat tépi. Az én kezeim is felfedező útra térnek. Simogatom combjait, a hasát, mellét.
A következő pillanatban viszont elszakad tőlem és rémült tekintettel találtam szemben magam.

Köszönöm hogy elolvastad!

Kérlek mondd el a véleményed!

Köszönöm!

Dasie